Szentimentális impresszió

Szárnyaló robot

2012-01-28T12:35:00.000+01:00

Nem hinném, hogy önmagában bárki bármi különöset talál egy repülő robotban. Ám ha az a robot úgy repül, mint a madarak, az már annál érdekesebb! Az alábbi videón Marcus Fischer mutatja be, milyen robotot is építettek a csapatával egy sirály repülési technikáját alapul véve. A szuperkönnyű SmartBird csapkod a szárnyaival és vitorlázik is, épp ahogy egy valódi madár. Én le vagyok nyűgözve.

A természeti népek állítólagos harmóniájáról

2012-01-20T18:12:00.001+01:00

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.

Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.

A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)

__________________________________________________________________________________

Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya

A Vörös Oroszlán időtlen üzenete

2011-11-24T20:53:00.000+01:00

A minap teázóban voltam. Szeretem a teázókat. A földre tett puffokkal, a kis, intim sarkokkal, a füstölőkkel, mindennel. Egyszerűen szeretem őket. Annak ellenére is, hogy a teázók gyakran az ezotéria művelőinek állandó menedékei.

„… és akkor több mindent is kipróbáltunk, az a srác például nagyon jó volt a rúnamágiában…” hallottam egy mondatfoszlányt a szomszéd asztaltól egy fiatal, szőke srác szájából. A vele szemben térdelő lány csillogó, barna szemekkel leste a szavait. „…mert Szepes Mária is épp ezt mondja…” kaptam el egy újabb gondolatdarabot, mely gyorsan a többi közé veszett.

Visszatekintettem egykori vallásomhoz (hogy meg lettem volna sértődve anno, ha valaki az én „tényeimet” vallásnak nevezi!) és mivel otthon is előjött a téma, végül elolvastam Szepes Mária: A Vörös Oroszlán c. könyvét kíváncsiságból. Amolyan könnyed, misztikus történelmi katyvasz, épp egy napom ment csak rá, s nem is lenne vele semmi gond, ha az író nem gondolná véresen komolyan a fikcióit.

Azt hiszem, nem is ráncigáltam volna ide erre a blogra, ha nem nyílt volna ki a bicska a zsebemben egy-két ordas baromságot olvasva, melyek szimpatikus köntösbe burkolva eszik bele magukat az olvasók agyába. Különben is, ki merne szót emelni egy elhunyt idős, vak asszony ellen, nem?

Nem. Ez az unszimpatikus elem leszek most én.

Már az előszónál kezdődött. Az igazat megvallva, Szepes Mária akkor sem volt rokonszenves nekem, amikor kártyát vetettem és a Ji-Kinget használtam életem fontosnak tűnő kérdéseinek megválaszolásához. Nem tudom miért. Ellenszenves volt. Az előszót olvasva kicsit érthetőbbé vált miért. Én sem vagyok egy szerény ember, sőt, de ha valaki a saját könyvéről úgy ír, mint időtlen igazságot tartalmazó üzenetről, melyet nem lehet megölni, az még bennem is ellenérzéseket szül. Bár be kell vallanom, jót derültem az olyan megjegyzéseken, mint hogy az alkimisták felfedezéseit „a mai tudomány sorra bizonyítja. Például, hogy az elemek egymásba átalakítható energiák: „műanyagkorszakunk” jelzi. Azt is, hogy lehet aranyat, drágakövet, érrendszert tisztító, életet meghosszabbító vitaminokat, gyógyszereket és járványokat, fertőzéseket legyőző antibiotikumokat, szérumokat létrehozni.”

Ezt olvasva már meg sem lepődtem: „A kémia az alkímia leszármazottja, csak éppen nagyobb tévedésekkel és drágábban teremti meg hasznosnak vélt, de gyakran ártalmassá váló „arkánumait”, mint a természet zseniális biomágiája, amelyet utánozni próbál.” Utánozni próbál??? LOL!

Lépjünk tovább. Megszokhattuk már, hogy a gondolkodás, a ráció, az ész minden vallás ellensége. Nos, ennek megfelelően A Vörös Oroszlánban is magával a Sátánnal azonos, miközben valamennyi közhellyé vált tévhitet felvonultatja az ateistákkal szemben. Hogy nihilisták, „szikkadtak és érzelem nélküliek”, hogy folyton ellenkeznek, tagadnak, vitatkoznak. Ráadásul ijesztően okosak! Jaj, hogyan is lehetne okfejtésüket kilőni, ha oly valódinak tűnnek? Hát úgy – sugallja a könyv – hogy hiába tűnik logikusan felépítettnek egy istentelen materialista érvrendszer, mi azért érezzük, hogy nem lehet igaz, nemde bár? Akkor is, ha nem tudjuk az érveket lerombolni. Hisz egy csúnya szkeptikus ateista „meggyőződésbe fagyott rögszemével tagadja az életet. Mindent szétboncol, porrá őröl, ami hó, fény, mozgás és hit volt (…) nem tagadja Istent, hanem bebizonyítja, hogy nincsen, éppúgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította, hogy fikció.”

Eme testetlen, ámde az ördögi materialista lény a regény hősével is szörnyű dolgokat cselekedett. Agyában rendet teremtett, gondolatait kitakarította, gondolkodóképességét élessé tette. És mily borzalom, mint írja: „a belém oltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben, fennhéjázóvá tett.” Végül kedvenc közhelyem: „Ma már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes és dogmatikus hit, mint az ellenkezője.” Tehát ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy amire van bizonyíték az valódi, amire nincs, azt egyelőre ne kezeljük úgy, egyenértékű azzal, ha valaki a képzeletbeli barátja segítőkészségét bizonygatja. Valóban nyilvánvaló…

Az elején még komikus, később azonban már zavaróan bosszantóvá válik, ahogy a könyv azt sulykolja az emberbe, hogy a gondolkodás önmagában zsákutca és értéktelen, a szkepszis romboló, a modern tudomány rosszindulatú és fennhéjázó, az ateizmus a közöny dogmája, s aki esetleg másképp véli, arról éppoly leereszkedően értekezik, ahogyan bármelyik ezoterikus hívő, aki magát beavatottnak tartja, másokat pedig ugyanazon úton lassabban haladó, lemaradt, tévúton keringő… lényeknek. Kis emberek gondolkodása ez, akik így érzik nagyobbnak magukat. Kis embereké, akik e téren megalkotott gondolataikat a modern tudomány szkeptikus és gyakran isten nélküli elméiből fakadt eszközein és technikájával osztják meg másokkal, kiélvezve korunk minden előnyét, s egyúttal ostorozva azt. Ez a képmutatás netovábbja. És mintha tényleg efelé haladna a világ. Bár komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez az irány lenne az előre.

Bazinga!

2011-11-20T12:49:00.000+01:00

Épp a sorozatfüggőséget tanulmányozom... belülről...

Zene

2011-11-05T10:47:00.001+01:00

Eltér a blog témájától, de elkészült öcsémék együttesének, a Deviszontnak az első videóklipje. Remélem megnyeri az ide látogatók egy részének tetszését is.

Egy diktátor jogaiért

2011-10-24T15:08:00.000+02:00

Nem tudom mennyire jó ötlet megírni ezt a bejegyzést. Kicsit úgy érzem magam, mint egy naiv, buta jogvédő, aki úgy kampányol a bűnözők jogai mellett, hogy közben fogalma sincs sem a bűnözésről sem a sértetteknek okozott károkról és sérülésekről. Bár nem az az ember vagyok, aki nem látott még erőszakot, és még a halálbüntetést sem merem egyértelműen elutasítani, mégsem tudok elmenni amellett, ahogy Kadhafi felett „igazságot szolgáltattak” az úgynevezett forradalmárok. (és most nem is beszélek szimpatizánsai módszeres kivégzéséről)

Nem akarok most belemenni Kadhafi politikájának vagy tetteinek minősítésébe, nyilván nem volt sem hős, sem mártír, de amikor először láttam az elfogásáról készült videót, amint önmagukból kivetkőzött férfiak „Allahu Akbar!”* felkiáltások közepette húzzák magukkal a sérült, vérző embert, megdöbbentem. Egyszerűen taszított az egész. Több gondolatot nem igazán szántam rá ezt követően, ám ahogy újabb és újabb részletek kerültek elő Kadhafi halálát illetően, egyre inkább felháborított, vagy talán inkább elkeserített az egész. Aztán megjelent egy újabb videó, amelyen állítólag Kadhafi utolsó szavai is hallhatóak. Ezek, amellett, hogy kegyelemért könyörög, a következők voltak: „Amit tesztek, az rossz! Tudjátok mit jelent a jó és mit a rossz?”

Ezek a szavak gondolkodtattak el. Gyilkosainak nyilvánvalóan fogalma sem volt erről. Egy kicsit megkönnyeztem az egészet, mert diktátor vagy sem, gyilkos vagy sem, a legvéresebb ellenségemnek, a leggyűlöltebb ismerősömnek sem kívánom azt, amin ennek az embernek át kellett esnie. Az elvetemült, lincselő tömeg pedig valóban vak volt arra, hogy amit tesznek az bizony nem csak az iszlám törvényeibe ütközik, nem egyszerűen társadalmilag és morálisan elítélendő, hanem bűncselekmény, illetve annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy ez a társadalom nem érett a demokráciára.

Olvastam olyan véleményt, mely szerint azok, akik szerint a „forradalmárok” tette embertelen, nem tudják mit jelentett Kadhafi rezsimjében élni. Igaz. Fogalmam sincs. Hogy az elnyomás alatt élők fel lennének jogosítva az elnyomó embertelen megkínzására és megölésére, azt azonban határozottan tagadom. Erre mentség nincs.

Líbia állítólag demokráciát szeretne. Egy demokráciában azonban nincs helye önkényes igazságszolgáltatásnak, nincs helye egy bűnelkövető jogai semmibevételének. Líbia azzal mutatta volna meg legpéldásabban, hogy készen áll a demokráciára és Kadhafi fölött áll, ha Kadhafi elfogása után gondoskodtak volna bíróság elé állításáról, gondoskodtak volna számára védelemről, gondoskodtak volna egy törvényes eljárásról. Mint írtam, azt sem tudom egyértelműen elutasítani, hogy halálbüntetést szabjanak ki rá. De mindezt szabályos, törvényes keretek között. Nem pedig egy félőrült csoport önmagából kivetkőzött, lealjasult tagjaként rángatni jobbra-balra, szétlőni mindkét lábát, majd gyomorlövéssel kivégezni, és utána ide-oda húzgálni a holttestet. Mert egy emberről beszélünk. Az ilyen tett alól semmilyen elnyomás nem mentesíthet. Az ilyen tettet még állatinak minősíteni is nehezemre esik.

Szomorú, de valószínűleg azok az „emberek”, akik ezt tették, felelősségre vonás nélkül ússzák meg az egészet. Kíváncsi leszek, amennyiben ők építik a demokráciát, hogyan alakul majd az ország jövője. Olvastam, már eldőlt: az alaptörvény a Saria lesz. Vajon jó kezdet ez egy demokráciának?

__________________________________________________________________________________

* "Isten a legmagasztosabb!" Újabb gyönyörű bizonyítéka annak, hogy az iszlám a béke vallása...

Steller tehene

2011-10-22T21:53:00.000+02:00

Ha már szó esett intelligens állatokról, had említsem Georg Wilhelm Steller tengeri tehenét, amely már 1741-ben történt felfedezésekor igen kis számban élt a Parancsnok-szigeteken (Bering-tenger). A tengeri tehenek az elefántok rokonai, akikről tudjuk, hogy értelmes, összetartó, szociális állatok, és akiknél megfigyelték a gyász jeleit is.

Steller szerint a tengeri tehenek „szokatlan szeretettel” viseltetnek egymás iránt. „Ha egyiküket megszigonyozták, a többiek mind azon voltak, hogy megmentsék. Egyesek kört formáltak sebesült társuk körül, és így próbálták a parttól távol tartani; mások azon fáradoztak, hogy felborítsák a jollét; ismét mások nekifeküdtek az oldalának, és igyekeztek testéből kiütni a szigonyt, ami több alkalommal sikerült is. Azt is csodálkozással állapítottuk meg, hogy egy hím két egymást követő nap felkereste a parton holtan fekvő nőstényét, mintha csak annak hogyléte felől akart volna érdeklődni.” Megfigyelte azt is, hogy „a párok nemi aktus közben, hosszú előjátékot követően karjaikkal átölelik egymást.” *

A nagytestű tengeri tehenek „szokatlan szeretete” és összetartása azonban nem hatotta meg a fókavadászokat és a hajósokat, akik jó pénzt kaptak az állatok zsírjáért. Szegény jószágok története a szokásos, a vadászok esztelen, kapzsi pusztításának estek áldozatául, ormótlan testükkel ugyanis nehézkesen mozogtak a földön, így könnyű zsákmányt jelentettek. Alig néhány évvel a felfedésüket követően 1768-ban végleg eltűntek a Föld színéről.

_________________________________________________________________________________

* Herbert Wendt: Noé nyomában, Gondolat Kiadó - 1972, 204. oldal

Ne nézd "madárnak"!

2011-10-22T12:52:00.000+02:00

Érkezik a tél, és az egyre hidegebb idővel érkeznek a varjak is. Nagyon szeretem a madarakat, a varjak pedig kifejezett kedvenceim gyerekkorom óta (ennek talán az is oka lehet, hogy mindig is szimpatizáltam azokkal az állatokkal, amelyeket buta emberi babonák miatt üldöztek, irtottak vagy féltek tőlük). Ma reggel egészen véletlenül sikerült megfigyelnem egy dolmányos varjú eszközhasználatát, ami ugyan nem olyan különleges dolog, rám azonban nagyon lelkesítően hatott, hiszen sosem láttam még ilyet élőben, ráadásul ennyire közelről.

A varjú egy dióval érkezett a térre, miközben a kocsiban várakoztam. Nagy csőrével megkopogatta a diót, aztán a csőrébe vette. Ezt követően felrepült a tér fölé kb. 10 méternyire, és ledobta a diót a betonra. Majd leszállt, megvizsgálta, és ismét a levegőbe emelkedett és ismét ledobta. Ezt három vagy négy alkalommal ismételte meg, úgy, hogy igyekezett a teret átszelő betonjárdát célba venni, mígnem sikerült a dió héját kettéválasztani a csőrével. Sajnos nekem későn jutott eszembe, hogy akár le is filmezhettem volna, s ugyan próbáltam lefényképezni, a képeken sajnos már semmi érdekes nem látszik. Tevékenységemet a varjú először kíváncsian figyelte a telefon halk csippanása miatt, aztán nem tulajdonított neki jelentőséget, és elégedetten csipegette a dió belsejét tőlem 7-8 méternyire.

Bár az én alanyom csak egy átlagos dolmányos varjú volt, a varjak egyes fajai különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az eszközhasználat terén. A legjobb példa erre az új-kaledón varjú, aki csőrével farag magának piszkafát a hernyók repedésekből való kikaparásához (saját eszköz készítését csak főemlősöknél figyeltek meg), és képes végrehajtani összetett, meghatározott sorrendet igénylő feladatokat is. Sőt, ezek a varjak a csonthéjas terméseket odaviszik az utak mellé, hogy az autók törjék össze őket. Egyes megfigyelések szerint még a fényjelzéseket is értik, mert csak akkor mennek az úttestre összeszedni a zsákmányt, ha az autók piros jelzést kapnak. Más kutatások szerint a varjak képesek megkülönböztetni az emberi arcokat, azt pedig már Fekete István is leírta mind a Tüskevárban mind a Húban, hogy a varjak igen ravasz állatok és meg tudják különböztetni a botot a puskától. Tény, hogy a varjak - meglepő lehet - a legokosabb állatokok között vannak ezen a bolygón. Ne nézzük őket buta madárnak!

Kép

2011-10-21T11:14:00.000+02:00

Csak Richard Dawkins és Neil deGrasse Tyson. :)

Pop life

2011-10-16T17:53:00.001+02:00

Nem vagyok egy popper alkat, általában szívesebben hallgatok rockot vagy a 60-70-es évek zenéit, de nem tudtam elmenni amellett a Lady Gaga klip mellett, amit a Judas c. számhoz forgattak. A zene elég közhelyes, de a klip, mi tagadás, piszok jól sikerült. Lehet vitatkozni azon, hogy honnan lopkodták össze (sok helyről), azonban az összhatás a tánccal, a túlzott kosztümökkel, a dalszöveggel és a tobzódó keresztény jelképekkel egyszerűen remek és egész eredeti. Szeretem a judeo-keresztény mitológia elemeit, és szeretem, ha azokat szabadon és jól tudják felhasználni. Amit nem szeretek, az az, ha másnak akarják beállítani a nyilvánvalót.

Utána olvastam, mert kíváncsi voltam, volt-e esetleg valami motiváció a szándékos megbotránkoztatáson kívül, és rendkívül csalódott voltam a vele kapcsolatban olvasott álságos, hazug mentegetőzések miatt. Állítólag a klip nem akart senkit megbotránkoztatni, nem akart istenkáromló lenni, hiszen Gaga maga is hívő ember, aki tiszteli a keresztényeket, de ez nem hittan, s csak a sors szerepére kívánta felhívni a figyelmet, ehhez használt erős metaforákat.

Mi a fene? Komolyan gondolja, hogy elhiszi bárki is, hogy egy olyan klip, ahol Mária Magdolna Jézus nője, de beleszeretett Júdásba, és őt választja helyette, az nem istenkáromló? Hogy ez nem fog megbotránkoztatni senkit? Hogy egy féltékeny Jézus nem blaszfémia? Hogy ha azt énekli, "Júdás, legközelebb ne húzz gumit!" az nem csapja ki sokaknál a biztosítékot? Persze lehet a klip a sorsával szemben tehetelen ember története, ha akarjuk, ám ha orron fricskázzuk azokat, akik túl komolyan veszik a vallásukat, vállaljuk már fel, amit teszünk, és ne próbáljuk elkenni a dolgot! Ez a klip egy tömény, giccses blaszfémia. Ettől jó. Hiába próbáljuk kimosdatni, csak szánalmas mellébeszélés lesz belőle.

Skatulyák

2011-10-12T02:24:00.000+02:00

Amikor második osztályos koromban, év elején, új tanárnénit kaptunk, az első órák egyikén kiosztott mindenkinek egy famentes írólapot, rajta öt gyöngybetűkkel írott kérdéssel. Egyet kivéve egyáltalán nem emlékszem a kérdésekre. Az az egyetlen kérdés a követező volt: "Ki a példaképed?"

Hét évesen nem értettem pontosan, mit jelent az a szó, hogy példakép, ezért jelentkeztem, és megkérdeztem. Azt a választ kaptam, hogy egy olyan ember, akire hasonlítani szeretnék, ha felnövök. Kicsit félreértve a definíciót a következő szót írtam a kérdés mögé: régész. (utólag otthon Apa aztán ki is javított, elmondta, hogy a példakép konkrét személyt jelent, nem egy foglalkozást)

Amiről most írni szeretnék, az az, hogyan nem lettem régész. Hét évesen úgy (is) láttam magam a jövőben, hogy óriási csontokat kapirgálok ki a föld alól, valahol a sivatag közepén, majd összerakom őket egy hatalmas dinoszaurusz csontvázává. Nem szívesen kritizálok tanárokat, mert tudom, hogy tanárnak lenni nem egyszerű feladat. Mégis ki kell jelentenem, hogy abban, hogy magam mögött hagytam a régészet illetve a természettudományok iránti érdeklődést, nagy szerepe volt azoknak a skatulyáknak, amelyekbe belekényszerítettek az alatt a 8 év alatt, amíg gimnáziumba jártam.

Az általános iskolában egy pozitív skatulyában éltem: a "jó tanuló" skatulyájában. Sosem voltam kitűnő, de nem igazán jelentett nehézséget egyik tantárgy sem, a matematikát kivéve. Ám ebből is hoztam a négyes szintet. Iskolába járni szerettem, szívesen olvastam előre a tankönyveket. Otthon is rengeteg ismeretterjesztő könyvünk volt, amelyeket szintén szívesen forgattam. Mint jó tanuló, aztán negyedik osztály után felvételiztem nyolcosztályos gimnáziumba, és fel is vettek. Ahhoz képest, hogy falusi iskolából jöttem, volt amiből többet is tudtam, mint a városi iskolából jött osztálytársaim.

Azonban az első jegyem, amelyet matematikából kaptam, az egy kettes lett. Innentől kezdve új skatulyát kaptam a matematika tanárnőmtől, aki sajnos az elkövetkező nyolc évben az életem szerves részét képezte: a "ketteske" skatulyáját. Felnőtt fejjel megdöbbenve hallom, miket mondott rólam ez a nő a szüleimnek a fogadóórán: hogy szegény én, hiába próbálkozom órán, nem tudom, nem értem az anyagot. Akkor még hármas és négyes között egyensúlyoztam, és sosem volt ilyen érzésem. A számrendszerekkel valóban meggyűlt a bajom, 10 évesen tényleg nem értettem őket. De ez sem okozott bennem lelki törést, különösen nem a hiába való próbálkozás érzését. Úgy voltam vele, majd a következő anyag jobban megy. Összességében nyilvánvaló, hogy a matematika tanárnőm képtelennek tartott az ismeretek elsajátítására. S bár voltam négyes is, hetedik osztályra eljutottunk odáig, amit az elejétől fogva próbált bizonyítani: hogy nem tudom a matematikát, és beírhatta a kettest a évvégi bizonyítványomba. Innentől kettes és hármas között egyensúlyoztam egészen az érettségiig.

Annak ellenére, hogy szerettem a fizikát és a földrajzot, hogy érdekelt a kémia, a biológia, lassan háttérbe szorultak ezek a tárgyak. A "matek kettes" skatulyája ugyanis magával vonzotta a "reál tárgyakból rossz" illetve a "humán beállítottságú" skatulyát. Innentől kezdve pedig valamennyi tanáromnak ez volt hozzám az alapvető hozzáállása. A reál tárgyakból nem lehettem jó, nekem az irodalom való, a nyelvtan, az ének, és jobb ha ezekkel foglalkozom, mert ezekkel fogok tudni továbbtanulni. Mai fejjel ez a két skatulya háborít fel a legjobban. Mindenütt azzal találkozom, hogy "humán" és "reál" skatulyákba suvasztják a gyerekeket, és a "humán beállítottságúak" valamennyi természettudományból kimaradnak, mert ahhoz "nincs érzékük". Nagyon érdekes cikket olvastam ezzel kapcsolatban az Élet és Irodalomban, sajnos a cikk címére nem emlékszem. Mindenesetre a cikk szerzője leírja, hogy különböző gyerekekben különböző tempóban alakul ki a matematika egyes témáinak (különösen a számrendszerek, melyek oktatása 10-12 éves kor körül abszolút ésszerűtlen) megértésére vonatkozó érzék. Ha egy gyereket azért jutalmazunk, mert a társai előtt képes megérteni bizonyos dolgokat, az olyan, mintha valakit azért jutalmaznánk, mert a többiek előtt kezd el nőni a bajusza. Nincs olyan, hogy "humán" vagy "reál" beállítottság. Tanárok vannak, akik nagyon szépen belenevelik a gyerekeket - így engem is - ezekbe a skatulyákba, sokszor jó szándékkal.

Rendszeresek azon élményeim, hogy nyári szünet végén nézegetem a tankönyveket, mi mindent fogok tanulni, végre mindez mennyire érdekes lesz, hogy bennem van a várakozás érzése, majd a csalódás, hogy az adott óra mégsem azt nyújtja, mint amit vártam. Közben valahogy az iskoláról levált a természettudományos érdeklődésem. Szívesen néztem természetfilmeket, ismeretterjesztő filmeket, olvastam is ezen témában, de nem kötöttem őket össze az iskolai tanórákkal, melyeket nem szerettem. És nem is vettem őket túl komolyan a továbbiakban, hiszen nekem ehhez úgysincs érzékem.

A legnagyobb csalódást talán a kémia okozta. A kémiát azért vártam annyira kilencedik osztály elején (előtte a speciális tanrend szerint nem tanultunk, csak hatodikban egy félévet) mert úgy véltem, végre lesz egy reál tárgy, ami menni fog, ami érdekel, és amit tiszta lappal kezdhetek el. Két egyessel indítottam, s jobban megutáltam, mint a matematikát. Elfogadtam, hogy ez nekem nem megy. Puskázásból éltem. Amikor biológiából biokémiát tanultunk, az átlagom leromlott hármasra, mert bennem volt egy gát, ami miatt úgy véltem, a tananyagnak ezen része nekem nem mehet. Úgy gondoltam, bennem van a "hiba", én nem lehetek jó ezekből a tárgyakból, mert "humán beállítottságú" vagyok, és ezt a helyzetet teljesen elfogadtam.

Egyetlen kivétel volt ez alól: a fizika. A fizika azt hiszem rémálom számba megy a legtöbb diák számára, nálam mégis a kedvencek között szerepelt - és ebben igen nagy szerepe volt az azt tanító tanárnak, de mint tudjuk, mindig szívesen kötöttem személyekhez az engem érdeklő témákat. Órán észrevétlen voltam ugyan, de a fizikát vártam. A fizika órákat élveztem (kivéve a hőtant). Fizikán szerettem elől ülni. Fizikán mindig szép füzetbe írtam, és elővettem a legszebb kézírásom. A fizikával azonban a matematika miatt voltak gondjaim, így hiába tudtam az elméletet, a gyakorlati részen elvéreztem. Stabil hármas voltam (hőtanból kettes). Utolsó félévben tanultunk magfizikát és atomfizikát, tanultuk az általános és a speciális relativitás elméletet, ekkor hallottam először neutrínókról, a húrelméletről (véletlenül épp ebben az időben el is csíptem róla egy ismeretterjesztő filmet a Spektrumon) és az átlagom felment négyesre. Mai napig emlékszem azokra a kísérletekre, amiket órán csináltunk. Különösen arra, amikor zongora széken ülve pörgök, két súlyzóval a kezemben, és a centripetális gyorsulást demonstrálom; kinyújtom a kezem, és a mozgásom lassul, majd újra felgyorsulok, ahogy a mellkasomhoz húzom őket. A kapott jegyeimtől függetlenül tudtam szeretni a fizikát.

A fizika tanárom egyszer vagy kétszer helyettesített matematikából. Olyan volt ez számomra, mintha fényt gyújtottak volna egy sötét barlang mélyén. Pár pillanatig el tudtam olvasni a barlang falára írt képleteket, és megértettem az összefüggéseket. Ráadásul a rendes matematika tanárommal ellentétben, nem azoknak magyarázott, akik jók ebből a tárgyból, hanem azoknak, mint én. Akiknek nehezen ment. A helyettesítést követően azonban megint sötétbe borult minden. Titokban néha bíztam abban, hogy valami miatt a matematika tanárom lead minket, vagy eltöri kezét-lábát, és akkor a fizika tanárom tanítja majd a matematikát is, mert ha ő tanítaná, meg tudnám tanulni, ebben biztos voltam. De persze ez nem történt meg, és maradtam a sötétben. Ráadásul ez a sötét engem - úgy gondolván, hogy más jellegű képességeim miatt nem tehetek ellene semmit - nem is zavart.

Persze voltak területek, amelyeket szerettem: ilyen volt a geometria. Érettségin a kisujjamból ráztam ki a csonkagúlába írt gömbös térfogat számolós feladatot, ami a jobbakon is kifogott, viszont a négyesem egy első fokú egyenleten csúszott el. Egyébként, mint rossz matekos, attól rettegtem, hogy épp csak kettesre sikerül megírnom.

Miközben a "reál" területen sorra értek a kudarcok, a humán tárgyakból a legkisebb erőfeszítés nélkül kaptam meg a legjobb jegyeket. S mivel úgy tűnt, ehhez van "tehetségem", nem volt kérdés, hogy ezzel a területtel kell tovább tanulnom. Összességében akkora félelem és tartás alakult ki bennem a természettudományos tárgyakkal szemben, hogy nincs érettségim természettudományos tárgyból. Inkább választottam egy második idegen nyelvet, mert attól tartottam, csak bukás lehetne a vége.

Ahhoz, hogy régészettel, pontosabban paleontológiával foglalkozzak, kellett volna a biológia, kellett volna a földrajz, kellett volna a kémia. Még 12-13 éves korom körül kikerült a lehetséges pályák sorából, s helyette jogon gondolkodtam, vagy - érdekes fordulatként - a nemzetvédelmi egyetemen. Csak minél távolabb legyek a "reál" tárgyaktól. A főiskolán rendkívül örültem is, hogy nem kell velük foglalkoznom többet.

Ma azonban egyre gyakrabban érzem becsapva magam. Egyre többször gondolom, hogy az oktatási rendszer és a saját lustaságom áldozata vagyok, aki igenis lehetett volna régész, ha van benne elég kitartás, és szorgalom, hogy kitörjön azokból a skatulyákból, amelyekbe belekényszerítették. De könnyebb volt otthonosan berendezni a "humán beállítottságú" skatulyát, semmint hogy összetörjek valamennyi dobozt, amibe beleraktak. Azt is tudom, mennyire nem vagyok ezzel egyedül. A gyerek elhiszi, amit a felnőttektől hall. Én is elhittem az összes skatulyát, amibe beleraktak. Csak mostanság kezdem látni, hogy egyik sem volt igaz. Hogy nincs humán vagy reál beállítottság, és hogy egy gyerek érdeklődését szinte bármi felé meg lehet nyitni, ha nincsenek bennünk előítéletek. Tartok tőle, hogy a skatulyáknak nagy szerepe van abban is, hogy egyre kevesebb diák választ természettudományos képzést a továbbtanulása során. Mert könnyebb beülni a "humán" skatulyába, mint kicsivel több erőfeszítéssel megérteni és megtanulni a matematikát vagy a fizikát. És az ember természeténél fogva hajlamos a könnyebb utat választani.

16 éves korom körül hallgattam, amint a rádióban egy idős férfi beszél arról, felnőve mennyire bánja, hogy nem tanult eleget, amikor megtehette volna. Még a szüleinek is felrótta, miért nem fogták jobban, mintha az olyan egyszerű lenne egy korlátokat feszegető kamasz estén. "Vajon én is ezt fogom gondolni egyszer?" kérdeztem magamtól? "Lesz, hogy én is sajnálni fogom, hogy nem tanultam többet?" Nem tartottam kizártnak, azért sem, mert pontosan tudtam, hogy messze nem a maximumot hozom ki magamból. És lám, ez a nap elérkezett. Nem most, sokkal hamarabb. Sajnálom, hogy nem tanultam többet. Nem figyeltem jobban. Nem volt több türelmem. Nem volt több szorgalmam. Hiányzott a kitartásom. És bár bánt egy kicsit a skatulyák miatti helyzetem, azt hiszem tanulni, csak a tudás miatt, most sem késő. Ha anyagilag egyszer úgy állok, talán beiratkozok valami egyetemre is. Addig pedig lassan újra felfedezek mindent, amiből kimaradtam.

Gideon Mantell életéről

2011-10-07T14:53:00.003+02:00

"A világ zűrzavara és a hétköznapi élettel való sivár érintkezések közepette, (a tudományos) elfoglaltságban a gyönyör egy olyan elapadhatatlan forrását birtokoljuk, amelytől semmi nem foszthat meg bennünket - egy oázist a sivatagban, amelyben elmerülhetünk és otthonra találhatunk..."

Gideon Mantell: Gondolatok egy kavicsról (Thoughts on a Pebble) 1849

Miután elolvastam Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyvét (kétszer egymás után), két poszt írása fogalmazódott meg bennem: az egyik, már megírt, a Darwint megelőző evolucionisták bemutatása, a másik pedig egy kis összefoglaló Gideon Mantell életéről, aki nyugodtan tekinthető az első paleontológusok egyikének. Cadbury könyve nagyon pozitív színben tűnteti fel Mantellt, akit így elég hamar megkedveltem. Szerettem volna azonban meggyőződni arról, hogy nézőpontja helyes.

Így aztán belevetettem magam Mantell életének tanulmányozásába; elolvastam a naplóját, tűvé tettem az internetet a levelezései után (több-kevesebb sikerrel) beleolvastam a könyveibe, volt, amit el is olvastam, meghatódtam az új tudományterület, a geológia iránti lelkesedésén, csodáltam az eszéért és a kitartásáért és megkönnyeztem élete legnehezebb momentumait. Végső soron addig jártam utána, hogy egészen megszerettem szorgalmas, eltántoríthatatlan alakját. Fájó, hogy története nem más, mint az élet igazságtalan, közönyös mivoltának iskolapéldája.

A posztot egyébként írom egy ideje. Okozott kisebb problémát, hogy miután annyira beleártottam magam az életébe, és annyira szerettem volna, ha személyisége átjön a bejegyzésen keresztül, folyton megszaladt az írásom és terjengőssé vált. Most sem vagyok biztos abban, hogy megfelelően szelektáltam, mi az, amit érdemes róla leírni, és mi az, amit nem. Illetve abban sem, hogy sikerült emészthető hosszúságúra fogni a mondandómat.

***

Gideon Algernon Mantell 1790. február 3-án látta meg a napvilágot Lewes-ben, Angliában egy cipész fiaként, istenfélő metodista családban. Hiába volt köztudottan éles eszű, kitartó gyerek, a család metodista vallása miatt nem járhatott a helyi iskolába, mert a státuszokat anglikán diákoknak tartották fenn. Mantell, aki állítólag fejből tudta a Biblia több fejezetét, magániskolába került, és egy idős hölgytől tanult meg írni-olvasni, majd egy fiúakadémia diákja lett. Világszemléletét a vallásos neveltetés mellett meghatározta az is, hogy apja radikális whig párti volt. 17 éves korában orvos tanonc lett, akkorra azonban már rabul ejtették a Lewes melletti kőfejtőkben fellelhető furcsa kövületek, melyek egész életét meghatározták.

Mantell azonban nem szentelhette életét teljesen az akkortájt induló „földalattológia” (1.) tudományának. Metodista hite és hiányos tanulmányai miatt nem járhatott egyetemre. Egy egyszerű cipész fiaként semmi esélye sem volt bekerülni az angol tudományos körökbe, melyet az arisztokrácia uralt. Lewes-ben lett hát orvos, a különleges kövületek gyűjtéséről azonban nem mondott le. Példaként állt előtte a Parkinson-kór névadója, James Parkinson, akinek a sziklákba temetett világokról szóló beszámolói magával ragadták Mantell fiatal szívét. Úgy vélte, ha Parkinson orvosként talál időt a geológiára, ez neki is menni fog. Nem utolsó sorban abban is bízott, hogy felfedezései révén családjának hírnevét is visszaállíthatja.

Akarata és szorgalma akkor sem lankadt, mikor Lewes-ban, immáron önálló orvosként, egy doboz piócával a kezében kellett felvennie a harcot a kolera, a tífusz és a himlőjárványok ellen. Napi 40-50 beteget látogatott, járta a szegényházakat, őt hívták a sürgős esetekhez és balesetekhez, amelyek gyakoriak voltak a gyerekmunka elterjedt alkalmazása miatt. Munkáját még jobban gyarapította, hogy kiváló szülész hírében állt. „Amikor egyes kórházakban minden harmincadik nő meghalt szülés közben vagy után, Mantellnek csupán két halálesete volt 15 év kétezer szülése alatt.” (2)

Naplóbejegyzéseiben rendszeresen megjegyzi, hogy szinte holt a fáradtságtól, vagy épp ruhástul roskadt ágyába, mégis talált időt a geológiára. Ha kellett, hajnalig olvasott, s alig négy óra alvást követően indult beteglátogatásra, majd onnan valamelyik kőfejtőbe. Fáradhatatlan szorgalma folytán éves jövedelme 750 fontra nőtt. Így kövületekre is többet tudott költeni, amelyekért fizetett a kőfejtőkben dolgozóknak. Az olvasáson túl Mantell más geológusokkal folytatott levelezésekből szerezte ismereteit.

1815-re számos kőzetréteget azonosított Sussex területén, s úgy tűnt, sikerült találnia magának egy azonos érdeklődési körrel rendelkező feleséget is Mary Woodhouse személyében, akivel 1816-ban kötöttek házasságot. Ezekben az években Mary még élénk érdeklődést mutatott Mantell egekig magasztalt geológiája iránt, eljárt vele a kőfejtőkbe, sőt, rajzaival igyekezett segíteni Mantell első szárnypróbálgatásait íróként.

De a későbbi években Mary számára egyre terhesebb lett férje hatalmas méretű kövület és fosszília gyűjteménye, mely a Castlepalce-i otthonuk valamennyi szobájában helyet kapott. Mantell azonban boldogan adta át magát a kőbányák „varázslatos hangulatának.” Lelkesedése ekkor még határtalan volt. Egy 1820. augusztus 16-i naplóbejegyzése szerint képes volt kivinni kirándulni az egész családját egy Cuckfield-i kőfejtőbe, ahonnan számos nagyszerű lelete származott.

Kíváncsian igyekezett megállapítani az előkerült csontok és növényi maradványok mibenlétét. „…az éjszaka sötétjében, amikor a város már régen aludni tért, és az orvosi teendőit is ellátta, a fosszíliákat tanulmányozva néha olyannyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a kora hajnali órák közeledését. Vésőjét és kalapácsát finoman használva a csontok úgy bukkantak ki lassan a környező kőzetből, mint valamiféle furcsa ősi szobor.” (3)

1820 körül aztán felesége (vagy sem, mert érdekes módon válásukat követően Mantell magának tulajdonítja az érdemet) egy különleges fogat talált (balra), amely leginkább egy növényevő emlős fogára emlékeztetett. Ez kissé összezavarta a múlt töredékes darabkáit fürkésző fiatal autodidakta kutatót, mert felboríthatta az osztályok egymás utáni megjelenésének rendjét. Ő maga úgy képzelte, hogy a Teremtő fokozatosan, lépcsőről lépcsőre népesítette be a Földet, az egyre bonyolultabb formák felé haladva. Mit kereshet egy emlősfognak látszó lelet a hüllők korában? Időt, fáradtságot nem kímélve próbált több fosszilis maradványt előkeríteni, és megszállottan dolgozott, hogy kérdéseire választ kaphasson. Ebben segítségére volt Charles Lyell geológus, akivel ez idő tájt kötöttek barátságot.

1822-ben megjelent első könyvében, A Déli-dombság fosszíliái-ban (The fossils of the South Downs) merészen egy korábbi teremtés nyomairól beszél. Igyekezett beazonosítani az érdekes növénykövületeket, a tőle telhető módon. Kutatásai mellett élete valamennyi más aspektusa jelentőségét vesztette. Merészen írt a Tilgate erdő helyén valaha élt gyíkokról, és feltételezte, hogy a föld alatt több fajuk pihen eltemetve. Bátortalanul ugyan, de utalt arra, hogy a furcsa talált fog valószínűleg egy ősi növényevő gyík foga lehet.

Bízott abban, hogy gondolatai segíthetik abban, hogy családja nevét az őt megillető helyre segítse. Legnagyobb csalódására azonban a geológia ifjú tudománya nem sok jelentőséget tulajdonított egy vidéki orvos spekulációinak. Még az általa meghatározott kőzetek idejére vonatkozó állításait sem fogadták el. A Geológusok Társaságának találkozóján az avatott szakemberek szétzúzták a "gyíkok korára" vonatkozó elképzeléseit.

Mantell azonban nem az a fajta ember volt, aki könnyen meghátrál, és újabb kutatásokba kezdett, hogy bizonyítsa igazát a növényevő hüllő létére és a kőzetrétegek korára vonatkozóan. Bár kellő bizonyítékot szedett össze, a Geológiai Társaság egyszerűen nem vélte elég jelentősnek a felfedezését. Nagyon csalódott volt, naplójában meg is jegyezte, milyen sok energiájába telik azon „természetes” előítéletek leküzdése, amelyek a felsőbb körökben mozgó emberekben élnek egy magafajtával szemben. Legnagyobb csapást mégis kora legnagyobb anatómusa, George Cuvier báró kijelentése mérte ambiciózus lelkére, aki szerint a számára oly nagy jelentőséggel bíró fog és csontok egy vízilótól származtak.

1823-ra belefáradt a folytonos elutasításba és sikertelenségbe. Könyve csak veszteséget okozott, hobbija elemésztette a megtakarításai jó részét. Gyűjteménye egyre csak terjeszkedett a házban, mely bosszússá tette feleségét is, akinek támogatására ekkor már nem igazán számíthatott. Nem talált senkit, aki osztozott volna vele felfedezése nagyszerűségében. Határtalan lelkesedésének helyét átvette a „sikertelenség és a vereség nyomasztó érzése”. Ám Mantell a veresége ellenére is tudta, hogy felfedezése igenis jelentős, hogy a birtokában lévő tényeket figyelembe véve, nem tévedhet. Akkor sem, ha ezt még korának legfényesebb anatómusa sem látja.

Mivel lassan múzeummá dagadt gyűjteményét rendszeresen látogatták a felsőbb körökből érkező érdeklődők, bízott abban, hogy talál mecénást magának. S hiába a báró elutasítása, mégis folytatta a munkáját. „A nappaliban minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a szétszórt csontok: tálcákon vagy padlón hevertek nagy halmokban, a mennyezetig érő polcokon sorakoztak, s mindegyiket a nap más-más időszakában világította meg fény, kihangsúlyozva nem emberi alakjukat. Az egész látványt uralta az ősi csontok egészségtelen, dohos légköre. S az egész közepén, vizsgálataiba teljesen belemerülve, ott ült a különösen intelligens doktor Mantell.” (4)

Szorgalma nem maradt eredménytelen: 1824-ben levelet írt Cuviernek, aki végül nyilvánosan elismerte tévedését, és kijelentette, hogy a maradványok egy hüllőtől származnak. Mantell Iguanodonnak nevezte el a lényt, Cuvier szavai pedig meghozták számára az annyira vágyott elismerést. 1825-ben beválasztották a Royal Society tagjai közé is.

Az elismerések sorozata bátorítóan hatott rá. A rendelkezésére álló csontokból igyekezett rekonstruálni az Iguanodont illetve az őt körülvevő idegen világot. Azonban támogatói nem lévén, továbbra is orvosi teendői álltak az első helyen, amelyet éppoly odafigyeléssel és nagy gonddal végzett, mint a múlt feltárásának aprólékos lépéseit. Orvosi szaklapokban is publikált illetve egy alkalommal az ő szakvéleménye mentett meg egy asszonyt a haláltól, akit férje megölésével vádoltak. Mantell gondos vizsgálata megállapította, hogy a férfivel valójában szívbetegsége végzett, s meggyőző bizonyítékai miatt az asszony megmenekült. Ám fiatal bérlőjét, akit bűntársának véltek, addigra már kivégezték. Figyelemre méltó az is, hogy az 1830as évek elején tomboló kolera járvánnyal kapcsolatban rövid, laikusok számára is érthető ismertetőt adatott ki, hogy a kórt övező babonákat és tévhiteket eloszlassa, és terjedését gátolja.

Lelkiismeretes természete mellett Mantell odaadó apa volt, aki nagyon szerette mind a négy gyermekét, különösen fiatalabb lányát, Hannah-t. A kőfejtőkbe tett látogatásai során sokszor magával vitte őket is, s a kirándulásoknak minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy idősebb fia, Walter, később természetbúvár lett, és szerepet játszott Új-Zéland élővilágának megismerésében.

1827-ben újabb könyve jelent meg (Sussex képes geológiája), melyet annak ellenére, hogy a tudománytörténészek a dinoszauruszokról írt egyik legfontosabb munkának tartanak, egyáltalán nem követte érdeklődés, és ismét csak veszteséget termelt. Ekkora házassága már komoly válságban volt, felesége mind több időt töltött távol tőle, mely igen megviselte. Miközben elfoglalt orvosként próbált időt szakítani geológiai kutatásaira, és oly nagy szüksége lett volna egy szerető feleségre, aki támogatja, otthona ridegsége minden bizonnyal csak még jobban poros csontjai felé taszította. Gyűjteménye továbbra is nyitva állt, hátha esetleg szert tehet egy befolyásos támogatóra, ám szájtáti bámészkodókon kívül, kik csak rabolták drága idejét, kevés valamire való látogató érkezett.

1831-ben megjelent A hüllők kora c. könyve, melyben olyan gondolatokat feszeget, amelyek bőven meghaladták kora Angliájának mélységesen vallásos tűrőképességét. Mantell elég bátor volt ahhoz, hogy leírja, bolygónkon egykor "a hüllők voltak a teremtés koronái". Bár nem volt még megbízható módszer az egyes rétegek korának meghatározására, azok, illetve a fajok megjelenésének sorrendjét helyesen állította fel. S bár ez utóbbira korábban Cuvier is rámutatott, Mantell volt az első, aki mindezt összefüggő érvekkel alátámasztva kifejtette. Cuvier talán azért sem ment ebbe bele olyan mélyen, mert tartott attól, hogy az opponens evolucionisták kezébe adna fegyvert.

Bár maga Mantell sem fogadta el evolúció elképzelését (5), s nem tudott magyarázatot adni a fajok megjelenésének sorrendjére, az évek alatt felhalmozott tudása alapján nem kételkedett a hüllők korának létezésében. Hiába volt ő maga is vallásos, tudományos vizsgálódásai során szigorúan félretette eme forrásból táplálkozó előítéleteit. ("...abszolút szükséges, hogy a tudás keresésének bármely formája esetén elménk valamennyi előítéletét félretegyük, akármilyen forrásból is származzanak. Az elmének ezen megtisztítása elengedhetetlen egy olyan tudomány esetén, mint a Geológia, melynek küszöbén oly meghökkentő és új tényekkel találjuk szemben magunkat." (6)) Már réges-régen túl volt azon, hogy a Biblia szövegét szó szerint igaznak fogadja el, és számára Mózes könyvei legfeljebb erkölcsi iránymutatások lehettek. Tudományos kérdésekben nem volt keresnivalójuk. Állításai nem kis felbolydulást keltettek egyes körökben, hiszen azok Isten teremtésének céltalanságát sugalmazták. „Ki gondolhat olyat, hogy egy végtelen hatalommal bölcsességgel és jósággal megáldott lény csupán egy szörnyfalkának teremt egy egész világot, ahelyett, hogy egy őt szolgáló és dicsőítő értelmes lénnyel népesíteni be azt?!” (7) írta William Kirby tiszteletes gúnyolódva. Micsoda gyarló emberi hozzáállás!

Bár egyes geológusok felfigyeltek munkájára, és méltatták érte, sajnos ismét csalódnia kellett; a könyv szinte semmilyen válaszreakciót nem váltott ki. Sőt! Kellemetlen következményként szembesülnie kellett azzal, hogy tőle gazdagabb amatőrök elhalásszák előle a leleteket. A könyv sem pénzt, sem támogatókat nem hozott, és egy kudarcba fulladt próbálkozás után a királyi udvarnál, illetve a kolerajárvány miatt, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kutatásai csak egy helyben állnak.

Sokadik pofon volt ez a számára. Kora nem igazán akart tudomást venni sem róla, sem a felfedezéseiről, és ez egyre jobban elkeserítette. Fiatalos lendülete elfogyóban volt. „Rövid életem lassan kifolyik a kezemből – írta naplójában – Az idő haszontalanul elszalad, és csak egy szomorú, unalmas földi látogatás lesz belőle.”

1832-ben azonban a Tilgate-i erdő kőfejtőjéből különös maradványok kerültek elő, s mivel azok súlyosan megrongálódtak egy robbantás következtében, eladhatatlanságuk miatt Mantellnek ajánlották fel. Kifejtvén a csontokat a kőből, Mantell lelkesedése visszatért: a szokatlan lényt, melynek darabjai előtte feküdtek, Hylaeosaurusnak nevezte el.

Mantell illusztrációja az 1832-ben talált Hylaeosaurus maradványokról

1833-ban a Mantell család Brightonba költözött. Mantell abban bízott, hogy itt nagyobb eséllyel találhat támogatókra, és akadtak is néhányan, akik segítették őt. Értelmes, tiszta beszéde, gondolatgazdagsága, szenvedélye és érdekes felfedezései érdeklődést keltettek a Brightonban élő nemesekben. Divat lett őt meghívni az esti vacsorákra, és úgy tűnt állandó támogatóra akadt Lord Egremont személyében. Több időt szentelt a tudománynak, mint korábban, és újabb könyvet írt. Úgy tűnt, végre értékelik erőfeszítéseit, felfedezéseiért kitüntetésben részesítette a Geológiai Társaság.

Sajnos azonban rövidesen rá kellett döbbennie, hogy akármilyen népszerű is, megtakarításai fogyatkoznak. Népszerűsége pénzt nem hozott. Brighton lakói Lewes-szal ellentétben, nem bíztak meg egy olyan orvosban, aki ilyen szenvedélyesen hódol valami ködös ősi világ feltárásának.

Az anyagi problémák újra kikezdték a házasságát, feleségével képtelenek voltak bármit is megbeszélni egymással. Végül bérbe kellett adniuk az otthonukat, hogy helyén Tudományos Intézetet hozzanak létre, mely talán hoz valamennyi bevételt. Mary elköltözött a gyerekekkel. A kialakult helyzet és felesége ítélete, mely szerint hobbijának önző hajszolása juttatta őket idáig, szinte teljesen megsemmisítette Mantellt. Egyedül maradt, és múzeuma felső szintjén lakott. Szinte rosszul volt, ha az őt körülvevő maradványokra gondolt, miközben családja nem volt mellette. Lelkiállapotán csak rontott, hogy kiderült: lánya, Hannah súlyos csípőizületi gyulladásban szenved, melyről nem értesítették időben.

Miközben belül szenvedett, előadásai a korabeli leírások alapján nem vesztettek fényükből. Kiváló előadó volt, könnyedén megnyerte hallgatóságát, amire szüksége is lett volna a fennmaradás határán egyensúlyozó tudományos intézetnek. Helyzetén valamicskét könnyített, hogy néha feleségét vagy gyerekeit is felfedezte a hallgatóság soraiban.

Mindez azonban nem segített a Tudományos Intézeten, mely végül csődbe jutott, így 1838-ra kénytelen volt megválni hosszú évek alatt gondosan összeszedett fosszília gyűjteményétől, melyet a British Múzeumvásárolt meg. Mintha az életétől, vagy ahogy egyik barátja írta neki, a gyerekeitől kellett volna megválnia. 1839-ben Londonba költözött, hogy ott alapítson orvosi praxist. Felesége nem ment vele, végleg elhagyta. Idősebbik lánya elérte a nagykorúságot, míg idősebb fia, Walter, minden tiltakozása ellenére Új-Zélandba utazott. Egyetlen kincse maradt mellette: kislánya Hannah, aki továbbra is súlyos beteg volt. Idejének legnagyobb hányadát rá áldozta. Csak akkor mozdult el mellőle, ha beteghez hívták. Ő fürdette, ő ápolta. Hálószobáját a lányáé mellett rendezte be, és iszonyúan bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy orvosként nem képes rajta segíteni. A hideg idő beköszöntével Hannah állapota súlyosbodott, mígnem „tiszta lelke eltávozott az élők sorából.” Mantell összeomlott, hónapokig nem írt semmit. Barátai aggódva figyelték, mennyire magányos lett és elszigetelt. Bár próbált úrrá lenni fájdalmán, nagyon nehezen ment neki. Gyakran kikocsizott lánya sírjához. A felgyülemlett csalódások sorozata és a magánéleti kudarca ráadásul egészségére is rányomta a bélyegét. A sors különös fintora, hogy a brighton-i előadásai alapján összeállított „A geológia csodái” c. könyve végre szépen fogyott. Mantell azt hitte, ez legalább szép befejezése lehet geológiai munkásságának, de mint sejthetjük, közel sem ez volt a vége.

1840 körül Mantell már ismerte azt a Richard Owent (jobbra), aki oly sok kellemetlen órát okozott neki élete utolsó évtizedében. Viszonyuk ekkor még baráti volt, sőt, Mantell segíteni próbált neki az egyik könyvéhez szükséges anyag összegyűjtésében. Nem sejtette, hogy Owen megnyerő modorú maszkja mögött milyen kicsinyes, rosszindulatú, irigy ember bújuk meg.

1841-ben aztán Mantell számára is kiderült, milyen ember Richard Owen. Egy ülésen elhangzott beszámolója – melyet egyébként végül évi 250 fontottal jutalmaztak – szinte nyílt támadás volt ellene. Egyes állításait az Iguanodonnal kapcsolatban igyekezett nevetségessé tenni, míg másokat sajátjaként tüntetett fel. Mantell, aki munkája miatt, mint ahogy általában, most sem tudott jelen lenni az ülésen, csak az újságokból értesült a „hálátlan kalózkodásról”. Itt is válaszolt rá, persze jóval visszafogottabb stílusban, mint aki nem feltételez rosszindulatot.

Úgy tűnt, azok után a csapások után amelyeket elszenvedni kényszerült, végre lábra áll. Érdeklődése kezdett visszatérni, s talán már nem teltek oly céltalanul napjai, mint azt korábban érezte. Az élet azonban úgy vélte, van még mit elvenni tőle.

1841-ben Mantell egy betegnél tett látogatást követően hazafelé tartott, amikor a kocsis elveszítette uralmát a lovak felett. Próbált segíteni neki, és igyekezett megragadni az összegabalyodott kantárszárat, a lovak azonban lerúgták a földre. „A kerekek súrolták a fejét, a kocsiba beleakadt testét pedig egy darabon magával vonszolta a kocsi.” Sérülése súlyos volt, s később kiderült, hogy a baj még nagyobb: lábai zsibbadni kezdtek, a bénulás terjedt, mígnem lábra állni sem tudott.

Amíg ő otthon betegeskedett, Owen egyre nagyobb sikereket ért el azokra az alapokra építve, amelyeket többek között ő rakott le. Mégis: Owen igyekezett úgy tenni, mintha Mantell nem létezne, és felfedezéseit szándékosan Cuvier-nek tulajdonította, vagy gunyorosan lekicsinyelte. Otthonában lábadozva Mantellen erőt vett az igazságtalanság érzése. Miközben ő eredményeiért feláldozta karrierjét és még a családját is, itt ez az ember, aki minden érdemét el akarja vitatni tőle, sőt, egyeseket sajátjaként beállítva jól meg is él belőle. Betegsége miatt azonban nem volt képes megvédeni magát. A bénult zsibbadás lassan eloszlott, pokoli fájdalmakat hagyva maga mögött, amely egész további életében kínozta, betöltve élete minden percét. "Valójában nincs egyetlen órám sem, amelyben nem kínoz fájdalom - írta 1845-ben naplójába - s kilátásom sincs arra, hogy valaha lesz." (8)

Lassan kapott csak újra erőre, de a régi már sose lehetett. 1843 körül ismét nekilátott a kövületek gyűjtésébe. Saját leírása szerint bár csak kicsit távolságokat tud megtenni, elméje továbbra is élénk. Az Iguanodon világa kezdte ismét rabul ejteni. 1844-ben újabb könyvet írt, mely szépen fogyott, és másodszor is kiadták. 1847-ben aztán váratlanul kövületek érkeztek számára fiától, Waltertől, Új-Zélandról. Oly nagyon aggódott már érte, hisz 1839 óta nem is látta, s levelet is ritkán küldött. A csomagban kb. nyolcszáz lelet volt, köztük Új-Zéland kihalt nagytestű madarának, a moának a maradványai. Mantell azonban lemondott arról a dicsőségről, amelyhez a leletek juttathatták volna, s azokat átengedte Owen-nek, aki egyébként is sajátjának érezte ezt a területet. Különösen szép példája ez annak az erkölcsi fölénynek, amellyel Mantell rendelkezett Owen felett – s amely oly hidegen hagyta az életet, amely így bánt vele.

Ez idő tájt érkezett haza Mantell kisebbik fia, Reginald, Amerikából, kiváló belemnitesz kövületekkel felszerelkezve. Ezen kövületek pedig rávilágítottak Owen kirívó hibájára, amikor olyan tulajdonságokkal ruházta fel ezt a tintahal-szerű lényt, amivel nem rendelkezett – és amiért ráadásul komoly kitüntetést is kapott: a Royal Society Királyi érdemérmét. Owen nem akarta beismerni tévedését, és ismét megpróbálta nevetségessé tenni Mantellt – sikertelenül.

A két férfi mindig megtalálta az alkalmat arra, hogy valamin megmérkőzzenek. Mantell – aki egyre romló egészségi állapota miatt praxisa feladására kényszerült – további megállapításokat tett az Iguandonról – így pl. azt, hogy valószínűleg két lábon járt, illetve további dinoszaurusz fajokat azonosított. Az Iguanodonról írt újabb cikke miatt neve felmerült a Royal Society Királyi érdemérmeseinek jelöltjei között. Owen mindent megtett, hogy ne kapja meg az érmet. Továbbra is igyekezett lekicsinyelni a munkáit, azt állította, csupán összeszedte a kövületeket, hogy azokat mások kiértékelhessék. Mantellben tombolt a tehetetlen düh, hiszen élete munkáját akarták kétségbe vonni. „Mennyire szomorú, hogy egy ilyen tehetséges ember egyúttal ennyire irigy és hitvány!” (9) írta egyik barátjának, és ezzel kiválóan megragadta a lényeget. Owen anatómiai tudása valóban túlszárnyalta Mantellét, hiszen neki nem kellett a megélhetéséért küzdeni, sem munka mellett folytatni kutatásait, ráadásul felesége is mögötte állt. Egyáltalán nem szorult rá arra, hogy mások tollaival ékeskedjen, és helyzetét nem veszélyeztették Mantell kutatásai sem. Mégis mindent elkövetett, hogy Mantell ne kapja meg az érmet. Viselkedése egyre több kollegájában szült ellenszenvet.

Owennek semmi sem volt elég, és 1850-ben Mantell illusztrációit úgy akarta beleszerkeszteni készülő könyvébe, mintha azok sajátjai lennének. Amikor mindez kiderült, Owen nem tulajdonított neki jelentőséget, és csak egy semmitmondó bocsánatkérésre futotta tőle.

Mantell eközben testileg és lelkileg is összeroppant az állandó fizikai fájdalom terhe és Owen támadásai alatt, akire egész élete tehetetlen csalódottságát rázúdította. Talán úgy érezte, Owen kapja mindazt, amit neki kellett volna. Roncsolódott gerince meghajlott, teste szörnyen megcsavarodott és összegörnyedt. Mégis: ha előveszem élete vége felé írt könyveit, továbbra is a természet és a tudomány iránti mérhetetlen odaadása és csodálata sugárzik belőle. Más nagyon nem is maradt neki ezen kívül.

1851. május 1-én megnyitott a Londoni Világkiállítás, mely teljesen lenyűgözte Mantellt. Ő nem kapott benne figyelmet, nem úgy, mint Owen. Fájdalmai és testi korlátai ellenére azonban minden nap kiment, s örömmel hallgatta a tudományos előadásokat vagy csodálta a kiállított leleteket illetve modern tárgyakat, teleszkópokat, gőzgépeket. Fáradtan, a fájdalomtól kimerülve ért haza minden nap végén, ám ennek ellenére következő reggel sem maradt otthon.

1852 nyarán az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték a dinoszauruszok életnagyságú modelljeinek elkészítésére. Mantellt azonban ekkora már teljesen kikezdte az állandó fájdalom. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Kórosan sovány, fájdalomtól megtört teste számára ez túl sok lett volna, és visszautasította a felkérést, amit így Owen kapott meg. Olyannyira hozzászokott az ópiumhoz, hogy egy hajtásra meg bírta inni a megengedett adag harminckétszeresét is – ami naplója fásult, meggyötört bejegyzései szerint nem segített már rajta semmit. Hiába a legerősebb nyugtatók, fájdalmait már nem tudták enyhíteni. Elkeserítő, hogy a Royal Societynek csak ekkor jutott eszébe, hogy állandó évi 100 fontos juttatást eszközöljön a számára. Ám ezt sem kellett sokáig fizetnie.

1852. november 10-én Mantell leesett az otthoni lépcsőn. (gyanítom, hogy ez nem volt egyedi eset, ugyanis naplójában korábban is utalást tesz arra, hogy egy ájulás miatti esés során megsérült az arca (10)) Négykézláb kellett elmásznia a hálószobáig, ahol kínzó fájdalmai miatt, melyek az esés következtében minden bizonnyal sokat erősödtek, bevett egy fél adag ópiátot, majd alig két óra elteltével bevette a másik felet is. Szervezete azonban ezt már bírta elviselni. Ópium túladagolás végzett vele.

A boncolás során kiderült, hogy Mantell gerince (balra) teljesen elcsavarodott, a csigolyák keresztnyúlványai elfordultak, volt, amelyik szinte derékszögben állt eredeti helyzetéhez képest. Gerincoszlopa alsó részét kivették, és az élet groteszk fordulataként Owen felügyelete alá került a Királyi Sebészakadémiára. Ott is maradt egészen a II. Világháborúig, amikor is megsemmisült a németek bombázása során.

Owennek azonban nem volt elég az sem, hogy ellenfele meggyötört testének maradványa tartósítva, felcímkézve hevert szinte a birtokában. Névtelen cikket írt, melyben Mantellt tehetségtelen, lényegtelen tudósként tűnteti fel, érdemeit elvitatta tőle, s kijelentette, hogy híján volt tudásnak. Ami még felháborítóbb, hogy ugyanezen írásban nem átallott önmagát dicsérni. Szánalmasan primitív viselkedés ez egy olyan embertől, aki akkorra szinte mindent elért, amit tudós Angliában elérhet, és amiről Mantell még csak nem is álmodhatott. Owen értelmetlen kirohanása miatt több kollegája érzett csalódottságot. Most, hogy Mantell eltűnt, minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy eltörölje azt a kevéske hírnevet is, amit sikerült szereznie. Már nem volt ott, hogy megvédje magát. Arról is gondoskodott, hogy féltett gyűjteményét felossza és szétszórja. Bosszantó módon még ma is találtam az interneten olyan írásokat, ahol Mantell érdemeit Owennek tulajdonítják, sőt, olyat is, ahol Owen hibáját tulajdonítják Mantellnek. Owen erőfeszítései végülis eredményesen zárultak, hiszen Gideon Mantell neve meg nem érdemelten szorult a háttérbe Owennel szemben a dinoszauruszok felfedezése kapcsán.

Erősen lázad ez ellen az igazságérzetem, és ezért szenteltem neki ilyen hosszú bejegyzést. Hátha kicsit több embernek jut eszébe Gideon Mantell neve, ha a dinoszauruszok felfedezéséről hall.

__________________________________________________________________________________

(1) A "földalattológia" ("underearthology") kifejezés William Bucklandtől származik.

(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 50. oldal

(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 59. oldal

(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 120. oldal

(5) Dennis R. Dean: Gideon Mantell and the Discovery of Dinosaurs c. könyve (208-210. oldal) megemlíti, hogy Mantellt mennyire megdöbbentette Robert Chambers: A teremtés természetrajzának emlékei c. evolucionista írása és saját, Medals of Creation c. könyve közötti hasonlóságok sora. Mantell maga ugyanis vallásos lévén egyáltalán nem örült a könyv népszerűségének, és megalázónak érezte az evolúció gondolatát, a transzmutációt pedig tudománytalan spekulációnak gondolta.

(6) Gideon Mantell: Wonders of Geology - 1839

(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 179. oldal

(8) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 279. oldal

(10) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

Folyamatban

2011-10-06T00:05:00.001+02:00

Az az én nagy bajom, hogy minél jobban próbálom befogadható hosszúságúra gyűrni a következő posztom, az annál inkább igyekszik szétfeszíteni az általam támaszott kereteket.

2011-09-28T22:41:00.000+02:00

Igazán nem tudom eldönteni, hogy a múlt mely megnyilvánulása nyűgöz le jobban: az égen pislákoló milliárdnyi csillag ősöreg fénye, vagy a földben szunnyadó, jóval az ember megjelenése előtt fosszilizálódott lények idegen alakja.

A Darwinig vezető útról

2011-09-26T23:27:00.001+02:00

Anélkül, hogy elvitatnám Charles Darwin igen jelentős szerepét az evolúciós gondolkodás kialakulása során, valahol zavar a tény, hogy bár Darwin előtt már számos kutató kötelezte el magát az evolúció mellett, mégis úgy teszünk, mintha A fajok eredetével indult volna minden. Pedig annak az útnak a köveit, amelyen Darwin aztán végigment és meglátta az evolúciót működtető természetes szelekció mechanizmusát, nem egyedül rakta le.

Kezdhetném talán Anaximandrosszal, aki már az időszámítás előtti VI. században feszegette, hogy valamennyi élőlény a vízből mászott elő, és a Földet benépesítő lények egy fejlődés eredményeként jöttek létre. De elképzelése a maga korában nem volt több puszta spekulációnál.

Azt hiszem, érdekesebb James Burnett, Lord Mondobbo, skót filozófus, aki első lehetett a természetes szelekció ötletének megfogalmazásában. Azonban lévén igen vallásos ember, neki magának is nehezére esett hinnie saját elképzelésében, mely szerint az ember esetleg a majmoktól származik. Ötletével nem igazán foglalkozott a közvélemény sem, mert – merem állítani, hogy szerencséjére - bolond embernek tartották. Nem jelentéktelen azonban a tény, hogy Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, munkáiban hivatkozik Lord Monboddora.

Akivel azonban igazán megindult az evolúciós vita a XIX. század eleji Európa tudományos közösségeiben, az a francia Jean Baptiste Lamarck, a "rovarok és férgek professzora". Lamarck szerint a fajok nem halnak ki, hanem egyfajta transzmutációval más életformákká alakulnak. „A változó életkörülmények új válaszreakciókat követelnek meg az élőlényektől, ami végül beépül az állat viselkedésébe. (…) 1809-ben kiadott Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című művében fejtette ki elméletét, miszerint az alacsonyabb rendű lények „kitermelhetik” a magasabb rendű létformákat.” Már 1802-ben is megjegyezte, hogy nem kell azt feltételeznünk, hogy bármelyik faj kihalt volna, csupán átalakultak. Lamarck kezében azonban nem volt semmi, amivel elméletét alá tudta volna támasztani, s „nem tudott megfelelő mechanizmust felvázolni az evolúció működésére sem.” (1) Mivel gondolataiból az következett, hogy az ember is az alacsonyabb rendű létformákból fejlődött ki, elméletével magára vonta kora tudósainak haragját.

William Conybeare, angol geológus 1821-ben a következő megjegyzést tette Lamarck téziséről: „Olyan gyalázatos gondolat ez, amelyet csupán a materialista filozófia hiszékenysége emelt fel egy pillanatra, saját maga szórakoztatására, s csupán vakbuzgóságból védelmezi azt.” (2)

Lamarck számára sajnos teljes ellehetetlenülést okoztak gondolatai, kiadót is nehezen talált művei megjelentetéséhez. Kollegája, korának nagynevű anatómusa, George Cuvier, nemcsak sikeresen szorította háttérbe, de igyekezett elhallgattatni is. Lamarck azonban eltántoríthatatlannak bizonyult, és 1815-ben a Histoire Naturelle des Animaux sans Vertébres (A gerinctelen állatok természetrajza) című munkájában újrafogalmazta nézeteit. Kifejtette, hogy a természetben az állati formák az egyszerűbb felől a bonyolultabb felé mutatnak. Egyre romló látása miatt komoly erőfeszítésébe telt megírni hétkötetes művét, mely korára nem igazán volt hatással, és jelentőségét csak az utókor ismerte el. 1829-ben teljesen vakon és oly szegénységben hagyta maga mögött az életet, hogy családjának még a temetésére sem futotta. (3)

Lehet, hogy Lamarck gondolatai komoly ellenszenvet váltottak ki, halálával mégsem merültek feledésbe. Tanítványa, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire felkarolta nézeteit, és nyíltan szembehelyezkedett a tudományos körökben komoly hatalommal bíró Cuvier-rel, aki szerint Isten teremtette a fajokat speciálisan meghatározott célokra.

Geoffroy kiemelte a fajok közötti hasonlóságot. Ő hívta fel a figyelmet először arra, hogy tűnjenek akármilyen különbözőnek is az élőlények végtagjai, (Pl.: a denevérek szárnya vagy a bálnák uszonya) valójában ugyanazok a csontok alkotják valamennyit. Rávilágított arra is, hogy az emberi embrió fejlődése különböző szakaszaiban alacsonyabb rendű létformákra emlékeztet. Cuvier átmeneti formák bemutatására hívta fel ellenfelét, aki 1824-ben rá is mutatott arra a tényre, hogy Cuvier elsiklott egy ősi lény, a Teleosaurus koponyáján fellelhető emlős jellegzetességek felett, amikor leírta azt. Cuvier dühödten reagált, s nyilvánvalóan abszurdnak tartotta az elképzelést, mely szerint Isten csak azért hozott volna létre haszontalan átmeneti lényeket, hogy „kitöltse a Létformák Láncolatának hiányzó szemeit.” (4) Ragaszkodott azon nézetéhez, hogy az élőlények igenis jól elkülöníthető csoportokba sorolhatóak, s közöttük nincs átjárás.

Az 1830-as évek elején Geoffrey felvetette, hogy „egyes gerincesek és gerinctelenek közt homológiák figyelhetőek meg, pl. a halakat, illetve a lábasfejűeket – így a polipokat, kalmárokat, tintahalakat, és a kihalt ammoniteszeket és belemniteszeket – tömörítő csoportok között.” Ötlete nagy érdeklődést keltett, Cuvier pedig annyira megrettent eme gondolattól, hogy politikai súlyát is igyekezett latba vetni ellenfele ellehetetlenítésére. Geoffrey-nek lehetett oka a félelemre, hiszen hivatalosan minden állami tisztviselő köteles volt vallásos nézeteket vallani. A korabeli újságok ostobának és a túlfűtött fantázia szüleményének titulálták elképzelését. (5)

A francia tudósok parázs vitájába hamarosan az angolok is bekapcsolódtak. Érdekes módon – mely számomra valami egészen erőltetett magyarázatnak tűnik – számukra az evolúció bizonyítékai épp a teremtésre voltak bizonyítékok, hisz így feltárult az élőlények láncszemeinek szoros összekapcsolódása, s ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy „minden élőlényben ott van az Istenhez vezető út.” (6)

Richard Owen, az akkor még fényes jövője előtt álló anatómus – akitől azt hiszem kevés irigyebb, rosszindulatúbb és ellenszenvesebb figura van a tudománytörténetben – kiállt barátja, Cuvier mellett, és a gyöngyházfényű nautilusz bemutatásával rávilágított a lény egyedi és speciális mivoltára, ezzel mérve csapást Geoffroy-ra. (7)

Charles Lyell, a kiváló geológus, kinek műve a "Principles of Geology" Darwinra is nagy hatást gyakorolt, szintén szembehelyezkedett az evolúció gondolatával, holott az oly szépen illeszkedett saját elképzelései közé a Föld felszínének lassú, fokozatos változásával kapcsolatban. Bár Lyell elhatározta, hogy „megszabadítja a tudományt Mózestől” mert „Angliát sokkal jobban uralja a papság, mint bármelyik más európai országot, eltekintve Spanyolországtól”, úgy vélte, „hogy a fejlődés csupán illúzió. (…) a másod- és harmadkori kőzetekben található gerincesek fosszilizálódása esetleges folyamat, és nem tekinthető bizonyítéknak. S ha a gerinceseket nem vesszük figyelembe, nem látható fejlődés.” Felhívta a figyelmet a hüllők korának kőzetrétegei között talált oposszumszerű lény fosszíliáira, és arra, hogy ezen rétegekből valószínűleg csak azért hiányoznak az emlősök, mert megsemmisültek a maradványaik. (8)

William Buckland, az első paleontológusok egyike, és aki életének jelentős részét tette fel a tudomány és vallás között feszülő ellentétek feloldására, szintén tagadta az evolúciót. Szerinte ugyanis az ősállatok összetettsége ellenkezik azzal a gondolattal, hogy azok valami primitívebb formából alakultak volna ki. Példaként hozza fel a trilobiták bonyolult szemét, mely „abszolút megmagyarázhatatlan, ha nem vesszük figyelembe az intelligencia Teremtő hatalmát.” (9) Buckland ellenvetése saját korában még elnézhető, ám számomra megmosolyogtató, hogy a legtöbb kreacionista továbbra is megragadt ezen a szinten.

Lamarck tézisének abban az időben egyetlen komoly védelmezője lehetett Angliában, a londoni egyetem anatómia professzora, Darwin egykori tanára, Robert Edmund Grant, akit tudásáért és tehetségéért magasztalt az angol Lancet magazin. Grant nem igazán illeszkedett a viktoriánus brit birodalomba az istentelen evolúció elméletének felkarolásával, és ateista, materialista nézeteivel (ráadásul az a pletyka is járta róla, hogy homoszexuális). Megszólták amiatt is, mert a londoni egyetem bármilyen hitű diákot befogadott, és falain belül szabadon megvitathattak mindenféle istentelen gondolatot. Nem volt szent számukra semmi. Grant „gyakorlatilag rászabadította a radikális párizsi eszméket a biológia tudományára.” (10)

Grant kétségtelenül jó szakember volt, s így komoly ellenfelévé vált az akkoriban felfelé törő Richard Owennek. 1836-ra Owen komoly befolyásra tett szert az angol tudományos életben, melyet igyekezett arra használni, hogy Grantet félreállítsa. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cuvier félreállította Lamarck-ot, befolyásos támogatói révén sikerült ellehetetlenítenie, s elérte, hogy megfosszák munkájától. Diákjai nem lévén, az 1840-es évekre Grant kénytelen volt London szegénynegyedébe költözni, s az egykor oly szép jövő elé néző tudós nem is tért vissza a tudományos életbe. (11)

Nem csoda hát, ha nem igazán hangoztatta véleményét az, aki egyet értett az evolúciós eszmék terjesztőivel.

1844-ben egy névtelen iromány borzolta fel az angol tudományos életet: A Teremtés természetrajzának emlékei. A könyv az őskövületeken keresztül mutatott fel bizonyítékokat az evolúcióra, az egyszerűbb formáktól a bonyolultabb felé, rávilágítva Isten beavatkozásának szükségtelenségére. Az angol tudományos elit forrongott. Adam Sedgwick, geológus szerint „Ha a könyvnek igaza van, akkor a vallás hazudik, az emberiség törvényei nem egyebek egy rakás ostobaságnál, az erkölcs csak holdvilágos ábránd, a férfi és a nő pedig csupán minőségi vadállatok.” (12) Maga Darwin is elismerte, hogy a könyv nagy hatást gyakorolt rá saját elméletével kapcsolatban.

A könyv írója, Robert Chambers (jobbra), olyannyira tartott írásának következményeitől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki a személyazonossága. Haláláig erre nem is került sor. Chambers azonban éppúgy nem tudott rájönni az evolúció mozgatórugójára, ahogyan elődei.

Miközben az 1830-40-es években hangos, és elkeseredett harcot vívott Isten teremtő ujja a természet spontán erőivel, Charles Darwinban egyre tisztább képet öltött a természetes szelekción át működő evolúció folyamata. Az előzményeket figyelembe véve érthető, miért húzódozott olyan sokáig elméletének megjelentetésével, s miért gyötrődött annyit gondolatai miatt. Talán még 1859-ben sem jut el odáig, hogy gondolatait publikálja, ha Alfred Russel Wallace levelében nem ad hírt számára az általa felfedezett bizonyítékokról.

Így aztán sebtében, félve attól, hogy megelőzik, kiadatta A fajok eredetét, melynek végső változatát „hányingerrohamok közepette” (13) olvasta végig. Rettegett attól, milyen reakciókat fog kiváltani. Leginkább Richard Owentől tartott, aki akkorra szinte „egyeduralkodó” volt az angol tudományos életben.

Lett légyen Owen személyisége akármilyen ellenszenves, az összehasonlító anatómia területén birtokolt hatalmas tudása elvitathatatlan. Ő maga sem hitte úgy, hogy Isten külön-külön teremtett minden fajt, sokkal inkább vélte úgy, hogy az ős-formákat alkotta meg, melyek alapján az élőlények kifejlődtek. Első reakciója nem is volt igazán ellenséges, gratulált Darwinnak eredeti ötletéhez. Ám arra kényszerült, hogy tisztábban fogalmazza meg korábbi homályos mondatait az élőlények kifejlődésével kapcsolatban. Owen nem tagadta meg önmagát. "Darwin éleslátása és tiszta gondolatai miatt érzett féltékenysége valószínűleg elhomályosította az elméjét, mikor lekicsinylő felháborodással írt a könyvről. Különösen „felbőszítette, hogy Darwin és „rövidlátó” követői félremagyarázták az alternatív „teremtéselméleteket”, és úgy érezte, az Isten által irányított másodlagos természeti törvények folyamatos működéséről alkotott saját elképzeléseit is ellehetetlenítik.” (14)

Akármilyen elismert is volt egykor Owen, az angol tudományos életben betöltött monopolhelyzete fokozatosan összeroskadt az evolúció súlya alatt, mely keresztül-kasul átjárta a biológia tudományának minden területét. Neve elhomályosult, szakterületén írt munkái meghaladottá váltak. Legtöbben mára csak az evolúció gondolata ellen intézett vehemens támadásai miatt emlékeznek rá, míg Darwin neve ma is fényesen ragyog. Ezt a bejegyzést azonban nem Darwin miatt írtam, hanem azok miatt, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy megtehesse kulcsfontosságú felfedezését. Akik fáradságos munkával, lelkesedéssel, és komoly áldozatokkal kövezték ki az útját. Hogy legyen néhány perc, amikor az ő nevük is felcsillan Darwin mögött.
__________________________________________________________________________________
Fenti bejegyzés Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyve alapján íródott (Alexandra, 2000.). Ez volt életemben az első olyan könyv volt, amelyet a befejezését követően másnap elölről kezdtem olvasni. Valamennyi idézet onnan származik.
(1) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok, 77. oldal
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 77. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 142. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 144-145. oldal
(5) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 187-188. oldal
(6) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 147. oldal
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 189. oldal
(8) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 171. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 198. oldal
(10) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 190. oldal
(11) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 202-203. oldal
(12) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 260. oldal
(13) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 311. oldal
(14) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 314. oldal

Szaturnusz

2011-09-10T21:40:00.000+02:00

Az alábbi videón a Cassini űrszonda Szaturnuszról készült képei láthatóak. Még mindig ez a kedvenc bolygóm. És ha a fél karomat nem is, de az egyik ujjamat lehet hogy odaadnám azért, hogy valóban élőben láthassam.

CASSINI MISSION from Chris Abbas on Vimeo.

Félelem a valóságtól

2011-09-02T22:11:00.001+02:00

Pár napja valamiért eszembe jutott az a nem is olyan régen történt pillanat, amikor még úgymond vallásosként folytattam ideológiai vitát a férjemmel, és megint ott maradtam érvek nélkül, azzal a nehezen emészthető ellentmondással a fejemben, ami a hitem és a józan ésszel történő nyilvánvaló következtetés között húzódott. Emlékszem, hogy a kellemes és szép kerek világnézetemnek, amelyet valósnak tudtam, mennyire nem tetszett az a rideg, idegen világ, amelyet látni véltem, és amitől féltem, hogy valóban igaz. A hangsúly most a félelmen van. Annyira egyértelmű volt valaha számomra az, hogy mindennek oka van, minden élőnek valójában közös lelke van, hogy egy élő létező világmindenség részei vagyunk. Szörnyűnek tűnt még csak a lehetősége is annak, hogy ez nem létezhet. Hogy az univerzum nem szeret engem, nem tart különlegesnek, sőt, másokat sem, mert képtelen szeretni. Hát mi értelme van így ennek az egésznek? Hogy lehetne értelem nélkül létezni?

Féltem hát, leginkább azért, mer t legbelül, el nem ismerten, úgy láttam, hogy a félelmem megalapozott, és jó esély van arra, hogy a világképem teljesen hamis és légből kapott. Ezzel nem csak egyszerűen az ideológiám bukott, hanem minden értelmezésem, amellyel magamnak az engem körbevevő eseményeket magyaráztam. Minden kusza lett.

„De ez nekem így nem tetszik.” Talán ez volt a másik végső érvem ezen viták végén a „csak”-on kívül.

Arra emlékszem, hogy kapcsolatunk elején kicsit sajnáltam a férjemet amiatt, mert ateista, de mivel úgy láttam, jól érzi magát a bőrében, nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Egyébként is úgy véltem, hogy a tettek számítanak. Ám ha két ember másképpen magyarázza a világ eseményeit, az akarva és akaratlanul is felszínre fog kerülni.

A privát naplómban 2008. október 18-án így írok róla: „… néha úgy érzem, elvett tőlem egy fontos dolgot: a hitem. Két éve még oly stabil világképem le akar dőlni. Megtanított gondolkodni, és így már nem tűnik olyan logikus, létező dolognak a reinkarnáció és a halálon túli élet. Válaszokat vesztettem el. Egyszavas mondatokat kaptam helyettük, amelyek csak tagadnak.”

Akaratom ellenére kerültem egy idegen, riasztó világba, s bár féltem, mégis egyre kevesebb területen engedtem meg magamnak az irracionális magyarázatokat. Talán úgy tűnhet, mintha a férjem kimosta volna az agyam, de valójában ő volt a katalizátor. Én magam igyekeztem minél jobban olyan tudományos kutatásokat keresni, amelyek azt igazolják, létezik pszi, telepátia vagy reinkarnáció, ám annál valószínűbbnek látszott az ellenkezője. Pár hónapra konzerváltam magam egy igen kényelmes állapotba: inkább nem gondolkodtam olyan témákon, amelyek megkérdőjelezhetik a kis világomat, mert féltem attól, hogy végleg elveszítem, és egy hideg, kiüresedett világban találom magam helyette. Viszont már nevetségesnek éreztem magam, ha elővettem a Tarot kártyám. 2009. tavaszán írok arról, mennyire gyerekesnek tűnik a korábbi világlátásom, de inkább az agnoszticizmus kényelmes álláspontjára helyezkedtem, és nem akartam állást foglalni. Mert hát lehet, hogy most inkább tűnik úgy számomra, hogy még sincs mindenkit átölelő univerzum, nincs lelkünk, pláne nem közös gyökerű lelkünk, de hátha tévedek. Hátha mégsem igaz ez. Ugye? Ugye nem?

Azért bíztam a tévedésemben, mert még mindig féltem az idegen, lelketlen, hideg valóságtól. Szörnyűnek, sőt, rémesen borzalmasnak tűnt. Embertelennek, a szó valamennyi negatív jelentésével. Mára nehezemre esik visszaidézni ezeket a félelmeket, ahogy egyre nehezebb számomra megérteni az akkori gondolatmenetemet is. Épp ezért tartok most egy kis visszaemlékezést. Hogy értsem, mi is az, ami visszatart egy magát vallásosnak tartó, de józan gondolkodású embert az ateizmustól. És ez elsősorban egészen biztosan az elrettenés attól a ténytől, hogy mennyire jelentéktelen is a saját élete ahhoz képest, amilyen jelentősnek korábban gondolta. Az elrettenés a világegyetem embertelenségétől és létünk magányos voltától.

Azt hiszem, ha nem fedezem fel magamnak Carl Sagan-t, sosem fordulok ateizmusba. Mert bár furcsa módon ő nem vallotta magát ateistának, mégis ő adta meg a végső lökést számomra ahhoz, hogy én azzá váljak. Képes volt úgy beszélni a valóságról, hogy az ne tűnjön számomra úgy, mintha megfosztották volna valami rendkívül fontostól. Sőt! Lélegzetelállítónak tűnt. Beláttam, hogy ez a „fontos elem” csak az én fejemben létezett, és valójában egyáltalán nem is fontos. Ezt elismerni már nem jelentett félelmet.

2009. augusztusában kezdtem el olvasni a könyveit és 2009. novemberében írom le először azt, hogy ateista vagyok. Már nem látom félelmetesnek vagy ijesztőnek a valóságot. Képes lettem puszta valójában csodálni. Tündérek nélkül, ahogy Douglas Adams mondaná.

Számomra csalódást talán az egész kapcsán az jelentett, hogy miközben gyerekként csodálkoztam rá a valóság szépségeire, képtelen voltam ezt más vallásos ismerőseimmel megértetni. Azt hittem, ha nekem ment, nekik is menni fog. De lehetetlen volt, pedig annyira vágytam rá, hogy lássák ők is, hogy a felfedezés érzését megosszam valakivel. Nem ment. A félelmeik miatt. A félelem az elmúlástól, az értelmetlen léttől, de leginkább talán önnön hétköznapiságuk tényétől. Béklyóba veri őket a hitük. Nem, nem a hitük. A félelmük. A félelmük a valóságtól.

Hiánypótló

2011-08-29T18:53:00.000+02:00

Szeretném felhívni a figyelmet Csillaghamu nem rég indult blogjára. Különösen azokét, akik nem beszélnek angolul. Csillaghamu ugyanis magyarul feliratozza azokat a videókat, amelyek a YouTube-on terjengenek vallás, valláskritika vagy tudomány és ismeretterjesztés témakörben. Érdemes benézni hozzá.

"The Frailty of Knowledge"

2011-08-21T19:25:00.000+02:00

Carl Sagan az alexandriai könyvtárról, annak pusztulásáról, és Hypatiáról. Az összeállítást szépen összevágták az Agora c. filmmel, nekem nagyon tetszett.

Nincs benne

2011-08-08T20:32:00.000+02:00

Komolyan nem tudok elmenni George Coyne atyán. Annyira jó gondolatai vannak, olyan tisztán érvel a tudományos gondolkodás vagy épp az evolúció mellett, aztán egyszer csak, eme gondolatokkal szinte szöges ellentétben kijelenti, hogy hisz a szűznemzésben vagy a feltámadásban. Kezdek eljutni oda, hogy nem hiszem el neki, hogy valóban így van.

Ezen a videón arról beszél, hogy nonszensz a fundamentalisták részéről tudományt keresni a Bibliában, hiszen a modern tudomány mindössze kb. 500 éve létezik, a Bibliai szövegek viszont az időszámítást megelőző két évezredben illetve kb. 200 évvel Krisztus után íródtak. Hogy is lehetne így a bibliai szövegekben bármi tudományos?

Ami abszolút igaz. A Bibliában nincs tudomány. De ha megkérdezném tőle, hogy akkor mégis hogyan tekint a Bibliára, mikor a tudományos tények ellen való, mit válaszolna? Lenne egy válasza tudósként és egy jezsuita papként? Hogyan képes önmagában összeegyeztetni a Biblia valótlan állításait a tényekkel? Nem érzi úgy, hogy valahol nem őszinte? Valószínűleg nem nagyon lenne számomra elfogadható válasza erre, és eljutnánk a végső "azért, mert csak" érvig. Jezsuitaként nem is nagyon mondhat mást.

Bréking!

2011-08-05T17:08:00.000+02:00

Több mint 30 év telt el Carl Sagan: Cosmos c. sorozatának forgatása óta. Bár a mai napig szívesen veszem elő és nézem meg, tagadhatalan, hogy korunk közönségét már nehezen lehetne vele megnyerni. Az elmúlt három évtizedben jelentősen fejlődött a számítástechnika, más látványvilághoz szoktunk. Mindemellett a tudomány is fejlődött és jelentős felfedezések születtek.

Azonban úgy tűnik lesz Cosmos az új generációnak is, ugyanis Ann Druyan (Carl Sagan özvegye), Steven Soter és Seth MacFarlane (Family Guy) közreműködésével készül a 13 részes folytatás. A tervek szerint a sorozat műsorveztője Neil deGrasse Tyson asztrofizikus lesz.

Tekintettel korunk dokumentumfilmjere, vannak kisebb aggályaim arra vonatkozóan, hogy a látvány esetleg a tartalom rovására megy majd, ám Ann Druyan résztvétele miatt bízom abban, hogy a sorozat méltó utóda lesz az eredeti Cosmos-nak, és tovább élnek benne Carl Sagan gondolatai.

Forrás: http://www.wired.com/geekdad/2011/08/cosmos-to-get-a-sequel-hosted-by-neil-degrasse-tyson/

Tudomány és vallás?

2011-08-05T14:54:00.000+02:00

Találtam egy érdekes videópárt, érdemes végignézni mind a kettőt: az elsőn ateista tudósok beszélnek istenről, és indokolják, miért nem vallásosak, míg a másodikon keresztény (vagy istenhívő) tudósok érvelnek a hitük mellett.

A legfeltűnőbb talán az, hogy míg az 50 ateista tudós leginkább a természettudományokban képviselteti magát, ráadásul többen azon belül is igen jelentős eredményeket értek el, addig a 20 keresztény között összesen 7 olyan személy van, aki reál tudományból szerezte a képzettségét, a többi mind filozófus vagy teológus.

A vallásos tudósok félre állítják a józan eszüket, ha hitről van szó. Talán az általam egyébként kedvelt jezsuita George Coyne atyánál a legszembetűnőbb ez a skizofrén szemlélet. A vallásánál a hite bekapcsol a legképtelenebbnek tűnő állításoknál is, míg a tudománynál ezt képes teljes egészében félre tenni. És mindennek abszolút tudatában van. Ám látható a videón olyan "tudós" is, aki már akkor sem használja a józan eszét, ha a szakterületét jelentő tudományról van szó. Legalábbis csak így tartom elképzelhetőnek, hogy genetikus professzorként valaki a kreacionizmust támogassa.

A második video szép példája annak, hogy magasan képzett emberek hogyan képesek szemet hunyni és hazudni maguknak a lelki nyugalmuk érdekében. Dinesh D'Souza mondja ki ezzel kapcsolatban a nagy igazságot 12:10-nél: „I wanted to believe, but my brain was getting in the way.” (Hinni akartam, de az agyam az utamat állta.) Mindaz, amit 11:00-től összehord arról tanúskodik, hogy ez az agy már nem "akadályozza" semmiben. Kérdés csak annyi, vajon mikor származott bármi jó abból, ha valaki agyatlanná vált vagy az eszét vesztette.

Tömeges kihalások

2011-08-01T19:33:00.002+02:00

Nagy a csönd felém mostanság. Azért nem akarok írni, csak hogy írjak valamit, és kevés olyan téma vetődik elém, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy írjak róla. Azt sem akartam, hogy a blogot áthassa a politika, ezért aztán inkább hallgatásba burkolóztam.

Aztán egyik nap kora délután a History channel ment a tévében, amolyan háttérzajként. Bár már említettem, hogy elég furán értelmezi a tudományos ismeretterjesztést, azért adtam neki még egy esélyt. A Dinosaur Secret c. sorozatból korábban láttam egy-két epizódot, nem igazán nyerte meg a tetszésemet a hatásvadász bulvár stílusával, de csak nem kapcsoltam el. Aztán elhangzott az ominózus mondtat, amitől enyhén sikerült padlót fognom. Még most is bízom abban, hogy a fordító szúrt el valamit, rosszul értelmezte az eredeti mondatot, ám az egészen biztos, hogy a narrátor kb. a következőt mondta, miközben a képernyőn dinoszauruszok lángoltak üvöltve vagy próbáltak kétségbeesetten menekülni a terjedő lángfal elől: „… aztán 65 millió évvel ezelőtt egy meteoritnak köszönhetően bekövetkezett a Föld első tömeges fajpusztulása.”

Figyelünk? Első tömeges fajpusztulásról beszélt. Valóban naiv elvárás lenne, hogy egy ismeretterjesztő csatornán sugárzott dokumentumfilmben ne hangozzon el ekkora baki?

A földtörténeti korok során bekövetkezett tömeges kihalás olyan témakör, amely elég érdekes ahhoz, hogy bejegyzést írjak róla. Ráadásul úgy tűnik, nem is annyira közismert, mint azt mertem remélni. Azért is érdemes foglalkozni vele, mert nagy valószínűség szerint épp egy ilyennek vagyunk most is a közepén.

A fajok különféle okok miatt bekövetkezett nagyszámú kihalása olyan esemény, amely többször megismétlődött az élet megjelenése óta. Egyesek szerint az evolúció működésének része, hogy bizonyos idő után teret engedjen más típusú fajok fejlődésének is, és nem feltétlenül köthető valamilyen külső tényező okozta tragédiához, mint egy meteorit vagy erős vulkáni tevékenység okozta éghajlatváltozás. Elég lehet hozzá egy faj (mondjuk az ember) túlszaporodása vagy esetleg épp eltűnése. A jelen tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a Földön valaha élő fajok 99%-a mára kihalt (és ennek csak 35% veszett oda egy tömeges kihalási esemény során). A kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalás, amely a dinoszauruszok korának végét jelentette, nem az első, de nem is az utolsó ilyen pusztulás volt, amelyet a földi élet elszenvedett. Még csak nem is a legnagyobb.

Az elmúlt 550 millió év alatt kb. 20 kihalásról tudunk, ebből 5 az, ami különösen nagy pusztulást hozott (jobbra). Szinte biztos, hogy ezt megelőzősen is sor került a fajok tömeges kihalására, azonban ezt az időszakot megelőzően az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, így a pusztulásra lehetetlen visszakövetkeztetni.

1982-ben Jack Sepkoski és David M. Raup határozta meg az öt legnagyobb fajpusztulást. Ezeket ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra kihalt az élet nagy része a bolygón. A fajpusztulás folyamata akár évszázadokat vagy évezredeket is igénybe vehetett, mely lehet, hogy hosszú idő nekünk a kb. 65 éves átlag életkorunkkal, de földtörténeti szempontból nem több néhány pillanatnál. Sőt, a legnagyobb, a perm-triász kihalási esemény két hulláma között 5 millió év telt el.

Az öt nagy kihalási esemény a következő:

1., Ordovícium-szilur kihalási esemény (447-444 millió évvel ezelőtt):

Az állati nemek 49%-a tűnt el a Földről, feltételezhetően az éghajlat változása miatt. Az ordovíciumban a tengerszint magas volt, ahogy valószínűleg az átlaghőmérséklet is, a maival összehasonlítva. A Föld légkörének összetétele azonban megváltozott, széndioxid tartalma csökkent, s ez hosszan elnyúló jégkorszakot eredményezett. A melegvizű, sekély tengerek eltűntek, ahogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen fajok is.

2., Késő devon kihalási esemény (374 millió évvel ezelőtt):

A kihalás mérete hasonló volt az elsőhöz, az állati nemek 50%-a tűnt el. Okaira több elmélet született, az éghajlat változástól a meteoriton át a növények evolúciójának változásáig.

3., Perm-triász kihalási esemény (251 millió évvel ezelőtt):

Az eddig ismert leghatalmasabb fajpusztulást hozta magával, a tengeri fajok 96%-a, a földi gerincesek 76%-a tűnt el. Érdekes megjegyezni, hogy ez a kihalási esemény az egyetlen, amely komoly károkat tudott okozni a rovarok között is. A szárazföldi élővilágnak 30 millió évébe telt, hogy magához térjen. Az okokat illetően itt is több elmélet létezik párhuzamosan. Ismét előkerült a meteorit becsapódás, de nincs meg a kráter. Felmerült a vulkánok felelőssége és az éghajlat felmelegedése, melynek következtében metánhidrát szabadulhatott a légkörbe. Valószínűnek tűnik, hogy a kihalásban több tényezőnek volt összetett szerepe.

4., Triász-jura kihalási esemény (200 millió évvel ezelőtt):

A kihalás 10.000 évig zajlott, és magával vitte az emlősszerűek maradékát is. Eltűntek a „keresztbokájú” archaosaurus-ok és a tengeri családok 20%-a. Összesen a családok 22%-a míg a nemzetségek 53%-a halt ki. Elméletek itt is akadnak: meteor, vulkán, éghajlatváltozás.

5., Kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalási esemény (65 millió évvel ezelőtt):

Elérkeztünk a leghíresebb kihalási eseményhez, mely során eltűntek a röpképtelen dinoszauruszok, a moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek képviselői (családok 16%-a, nemzetségek 47%-a). Az okokat illetően a legvalószínűbbnek a meteor becsapódás tűnik, hiszen megvan a kráter, és az üledékes kőzetek kréta-tercier határánál a világ minden táján kimutatható az irídium, mely ritka elem a Földön, viszont annál gyakoribb a meteoritokban és az üstökösökben. Bár a becsapódás megtörténtét illetően a legtöbb kutató egyet ért, azt nem mindenki fogadja el a kihalás okaként. Különösen, mivel más nagy meteorit krátert is találtak, amelyhez azonban nem tudunk kihalási eseményt kapcsolni (USA, Chesapeak-öböl bejárata, 85 km átmérő, 35 millió évvel ezelőtt keletkezett). Illetve ott a többi kihalási esemény, amelyhez meg krátert nem tudunk kapcsolni. Így a meteoron túl, itt is megtalálhatóak a fentebb említett magyarázatok, mint a megváltozott éghajlat miatti tengerszint csökkenés illetve az emiatt bekövetkezett oxigén mennyiségének csökkenése, a megváltozott növényzet vagy a vulkáni tevékenység.

Mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy valószínűleg a kambrium és az ordovícium határán is lezajlott egy kihalási folyamat, erről azonban nem tudunk semmit. Amit tudunk, az annyi, hogy a kambrium idejéről rendkívül szokatlan életformákat tartalmazó kövületek kerülnek elő, melyek alapvetően eltérnek a mai életformáktól. Ezeket a lényeket a későbbi kövületekben már nem találjuk meg.

Opabinia. Öt szeme volt.

Az utolsó kihalási eseményre a pleisztocénban került sor, ez leginkább a nagytestű emlősöket érintette, és mértékét tekintve jócskán elmarad a fenti öt mögött. Két elmélet született a magyarázatára: az egyik szerint a legutolsó jégkorszak tehető felelőssé, mely kb. 70.000 éve kezdődött, és 15.000 éve ért véget, míg a másik szerint az ok az ember megjelenése és az, hogy levadászta ezeket az állatokat. Mivel a kihalási folyamat átér a holocénbe is, és kétségtelen, hogy a mai napig tart, felmerül bennem, hogy nem egyetlen kihalási folyamatról van-e szó?

A kihalási események kapcsán foglalkoztatott, hogy mennyire lehet objektív következtetést levonni róluk pusztán fosszíliákból? Biztos, hogy történt tömeges kihalás, csak mert épp nem találunk később leletet? Gondoljunk a bojtosúszós halra, amelyet a kréta-tercier idején kihaltnak véltek, aztán 1938-ban találtak egy élő példányt. S egyáltalán 200 millió év távlatából mennyire pontosan állapítható meg az, hogy egy kihalás hirtelen és tömegesen zajlott le? Mit jelent az, hogy hirtelen? 100 év? 1.000? 1.000.000?

A Wikipedia ezzel kapcsolatban így ír:

„A hüllők állítólag nagy kihalási eseményen mentek keresztül, azért hogy helyet adjanak az emlősöknek. A tény: ma az emlősök nagyjából hat-hétezer fajjal reprezentálják magukat, míg az állítólag kihalt hüllők hét-nyolcezerrel. A hüllők diverzitása még mindig nagyobb, mint az emlősöké, és ha képbe vesszük a dinoszauruszok közvetlen leszármazottait, a madarakat (Aves vagy Ornithes classis) a 8600 fajjal, a képlet egészen mást mutat.

A kígyók az összes kontinensen elterjedtek, és - igaz, hogy a Pachyrhacis egyetlen leletéből - úgy tűnik, már a Pangea korában megjelentek. Ugyanez igaz a krokodilokra, melyeket ma három család nyolc neme képvisel, és minden kontinensen elterjedtek (itt Eurázsia egynek számít). Az őskrokodilok egész alrendje (Proterosuchia) kihalt már a triász elején (miután átvészelte a perm-triász határt), egy másik alrend a kréta elején, a valódi tengeri krokodilok (Thalattosauria) a júrában. A kréta-tercier határon csak a mai krokodilok egyik családjaként leírt Mosasauridae tagjai tűntek el. Vagyis a valódi tengeri krokodilok kihalása után a sósvízhez újra alkalmazkodó tengeri élőhelyűek.

A kréta korban a Rhyncocephalia rend összes képviselője eltűnik a leletanyagból. A Sphaenodon punctatum (hidasgyík) azonban ma is létezik, mint rendje egyetlen képviselője. Következésképp ez a rend a kréta kortól máig bármikor megfogyatkozhatott, csak leletekből nem ismert, mégis a kréta-tercier határkihalás áldozataiként tartják számon.

Hasonló a helyzet a Neopilina vagy a Latimeria nemzetségek esetében. A bogárcsigákat és a bojtosúszósokat is kihaltnak tartották a XX. századig. Valójában csak a leletanyag hézagosságáról volt szó.

Ha a mai hüllők közül csak 1250 évenként egy faj halna ki, akkor nagyjából tízmillió év alatt maradék nélkül eltűnnének. Újabb 60 millió év múlva ezt már katasztrofális, egyidejű kihalásként lehetne regisztrálni. A táplálékláncok egymásra épülése következtében azonban a kihalás előbb-utóbb exponenciálissá válik, így a kezdeti lassú ütemmel sem tartana néhány millió évnél tovább, és más típusú lényekre is átterjedne.”

Lásd még: Signor-Lipps effektus

Én személy szerint, minden szakvégzettség és szaktudás nélkül, hajlamos vagyok úgy vélekedni, hogy a kihalások, kihalási események is az evolúció dinamikusan változó folyamatát képezik, és bár állhat a háttérben drasztikus külső behatás, a nagyobb számú fajpusztulásokra meghatározott idő elteltével ezek nélkül is sor kerülhet. Mindezek és a fentiek tükrében is, kissé visszatetsző számomra, amikor egy ilyen változó rendszert, mint a földi élővilág, akarnak környezetvédők eredeti (?) állapotában „konzerválni”, vagy épp úgy tekintenek az emberre, mintha nem képezné az élővilág részét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberi tevékenység nem okoz borzalmas károkat a természetben, valószínűleg nagyobbakat okoz, mint eddig bármely más élőlény. De akármekkorát okoz is, abból a bolygó nagy eséllyel magához fog térni, és új életformáknak akad majd hely. Ami kérdéses számomra, az az, hogy az ember ezt még látni fogja-e.

___________________________________________________________________________________

Forrás: Wikipedia, Mark Buchanan: Itt és mindenütt

Kommentár nélkül: miért nem képes a tudomány a világ "egészét" vizsgálni?

2011-06-05T01:01:00.000+02:00

Ezt egy belső fórumról hoztam, így sajnos nem tudok forrást adni. Az írója amellett érvel, hogy a tudomány sosem lesz képes választ adni az élet nagy kérdéseire, mert nem képes arra, hogy a világot, mint egészet tanulmányozza. Van, hogy nem látom értelmét vitatkozni.

"Szóval, akkor arról, hogy mit értek egész alatt, hogy miért nem képes a tudomány az egészet, mint vizsgálandót megragadni, és hogy miért is kéne neki az egészet megragadni, ahhoz hogy Isten léte, vagy nemléte tekintetében legalábbis valamiféle alappal bíró álláspontot alakíthasson ki.

Egyfelől, mivelhogy természettudományos istenfogalom nem létezik, így a tudománynak a teológiai istenfogalmat kell(ene) kölcsönvenni és cáfolni. Ilyen definíció persze nincs, mert Isten az ember számára felfoghatatlan, meghatározhatatlan. De a tudós hipotézis nélkül nem tud elindulni, ezért aztán fogalmat kreál abbéli szándékkal, hogy megcáfolhassa. Ezen képzetek közös jellemzője, hogy Istent, mint valamely szellemi lényt képzeli el, amely valahol a teremtésben, mint elkülönült létező egzisztál (hogy ne legyen szóismétlés). Az űrben lebegő teáskanna, a repülő spagettiszörny, meg a Plútón repkedő jégsirályok legalábbis erre engednek következtetni. A tudomány, noha nem foglalkozik Istennel, felállít egy prekoncepciót Istenről. Elolvas egy pár szent könyvet, kilistázza Isten tulajdonságait és ezekkel a tulajdonságokkal felruház egy kitalált szellemi lényt, egy objektumot. Azt a meghatározást, hogy Isten maghatározhatatlan, figyelmen kívül hagyja, gondolván ez a hülyeség része, és felállít egy hipotézist Istenről. Majd mindezt megcáfolja. Mivel maga a prekoncepció hibás, hibás az érvelés, és hibás lesz az eredmény is.

Igen, igen leegyszerűsítve, mivel a világot Isten a semmiből teremtette, így egyrészt az egész teremtésben benne foglaltatik, valamint a teremtésen kívül is jelen van. Hagyjuk most azt a részt, amely a teremtésen kívül létezik, azzal sem tudományosan, sem gondolatilag, sem sehogy nem tudunk mit kezdeni, foglalkozzunk azzal, amely a teremtés egészében van benne. Mert ha képesek lennénk az egészet megragadni, akkor, noha Isten teljességét még akkor sem kapnánk meg, de legalábbis közelebb juthatnánk a megoldáshoz.

Ahhoz, hogy ezt az aspektust vizsgálhassuk, a teremtés egészét kell vizsgálnunk. Nos, itt az „egész” értelme: ez a teremtés egésze. Minden. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legfinomabbtól a legdurvábbig. De, hogy tudományos észjárással is megragadható legyen, egyszerűsítsünk tovább odáig, hogy minden, amit a természettudomány megismert, és ami általa egyáltalán megismerhető. Akkor most eljutottunk az elméletileg elképzelhető legteljesebb tudáshoz a világról, amelyet ember elméletileg ésszel felérhet. Már ez a tudás sem Isten, őt már az elején elhagytuk, de mondjuk, hogy a lehető legközelebb áll hozzá.

És itt kezdődnek a további bajok, mert:

1. az egész megragadása azért nem lehetséges, mert minden tudományos vizsgálódás tárgyakra irányul, amelyet az egészből választasz ki szubjektív határok kialakításával mentén, tehát az egészből, legyen „n” kiemelsz x-et, így bár azt hiszed, hogy x-et vizsgálod, voltaképpen x-n-t vizsgálod. Csakhogy, jaj:

2. magadat is kiemelted az egészből, mint a vizsgáló szubjektumot. (Ezt már nem tudom képlettel felírni, azért mert ehhez hülye vagyok.) Úgyhogy az egészhez képest önmagadat leválasztod, a vizsgálandó tárgyat leválasztod, és a vizsgálandó tárgyat a maradékhoz képest meghatározod. A tudomány csak így képes gondolkodni, az egész megragadása tudományos gondolkodással tehát nem lehetséges.

Ezzel azonban további problémák adódnak:

1. a tudománynak nincs fogalma sem az egészről, sem a vizsgáló szubjektumról, azaz homályos az alap, amelyből kiragad, homályos a szubjektum, amely vizsgál, így a tárgyról nem a valósághoz képest állapít meg dolgokat, hanem a saját belső rendszerének törvényszerűségei szerint. Így a megállapítások a tudomány viszonyrendszerén belül igazak és nem önmagukban. Ezért nincs a tudománynak igazi világképe, kozmogóniája, csak rendszere.

2. A tudományok rendszere azonban nem alkot egyetlen koherens rendszert. A természettudományok vizsgálódása korlátos. A fizikus megáll a fizika határainál, és a vizsgálódást átengedi egy másik természettudománynak, és annak eredményeit elfogadja, ha tudja, felhasználja. De egy tudományág sem vizsgálja az egészet. Ugyanakkor a tudományok gyökere nem azonos, más-más alapról elindulva határozzák meg önmagukat. Nincsen közös alap, amelyet minden tudomány kiindulópontként elfogadna.

3. A tudomány megismerő tevékenysége az értelmezés. Ez azt jelenti, hogy nem a jelre, hanem a jelentésre ad magyarázatot. A jel önmagában a tudománynak nem tárgya, csak a jel elme által felfogható jelentésének valamely absztrakt jelrendszer (nyelv, képlet, egyenlet) útján történő kifejeződése. Ezek a tudományos eredmények."

Tejút

2011-05-31T13:29:00.000+02:00

Ez itt egy 5 gigapixeles (!) kép a galaxisunkról. Tessék nagyítani! Annyira gyönyörű, lehetetlen betelni vele. Hatalmas. Felfoghatatlanul nagy. És ez csak egyetlen galaxis a több milliárdból.

Meghatódtam.

Csodagomba

2011-05-29T21:06:00.002+02:00

Kb. két héttel ezelőtt bekapcsolva maradt a rádió a hírek után. Nem igazán figyeltem rá, bár annyi eljutott a tudatomig, hogy a határozottan, gyorsan beszélő férfi valamilyen gyógygomba kivonatot méltat, illetve burkoltan reklámozni próbálja a saját étrendkiegészítőit, melyek ezeket a kivonatokat tartalmazzák. Talán nem is tulajdonítottam volna nagy jelentőséget az egésznek, ha nem üti meg a fülemet a következő mondat: az élőlények tökéletesen alkalmazkodtak a természetes elektromágneses sugárzáshoz, mint például a villámlás vagy a napfény, de a mesterséges, ember alkotta elektromágneses sugárzáshoz nem volt ideje az élőlényeknek alkalmazkodni.

Eddig is tudtam, hogy nagy divat a „bio”, de azt nem gondoltam volna, hogy már az elektromágneses sugárzásnak is van természetes illetve káros, mesterséges verziója. Így aztán kezdtem figyelni a beszélőre. Kíváncsi voltam, mi újat mondhat még. Ezen káros, mesterséges, ember alkotta elektromágneses sugárzások fő forrásai természetesen elsősorban a mobiltelefonok, melyek rákkeltő hatását a beszélő bizonyított tényként jegyezte, annak ellenére is, hogy eddig nem sikerült határozott összefüggést kimutatni az agydaganat keletkezése és a mobiltelefon használat között. Ugyanide sorolta a televíziót, a rádiót, a Bluetooth-t és a Wi-fi-t is. Valamennyiről konzekvensen kijelentette, hogy ezek rákkeltő hatása tény. Elsősorban svéd kutatásokra hivatkozott, s szinte valamennyi ráktípus okát az elektromágneses sugárzásra vezette vissza. Nem szeretnék most előadása részleteibe belemenni, a lényeg az volt, hogy az emberi testet ért valamennyi mesterséges elektromágneses sugárzás rákkeltő, és ha szeretnénk ettől megóvni a testünket akkor természetesen nagy segítséget nyújtanak a gyógygomba kivontok. Szerettem volna tudni, milyen gombákról van szó, de erről nem esett szó. Megtudtam viszont, hogy a riportalany Varga Gábor közgazdász, a „Németországban elismert neurotropikus agyterápia kifejlesztője”. Igazán hangzatos cím egy közgazdásznak.

A gyógygomba kivonatokra rákeresve nem volt nehéz megtalálni ezt a kis cikket, ami szinte szó szerint adja vissza a rádióriportban elhangzottakat. A kivonatok persze mindenre jók az alvászavaroktól a depresszión át egészen a rák gyógyításáig vagy annak megelőzéséig. Mindezeket a Max-Immun Kft. illetve Varga Gábor honlapjáról tudhattam meg, s itt már olvashattam az általuk használt gombafajokról is. Rengeteg találatot adott a gép. Előadások, videók, természetgyógyászati és bio honlapok tömkelegére bukkanta a témában. Elismerések, méltató szavak mindenütt, sehol egy kritika. Hát csak nekem gyanús ennyire ez az egész?

Végül rátaláltam erre. A Max Immun Kft.-t 2007-ben 1.000.000 forintra bírságolta a Gazdasági Versenyhivatal, mert két terméküknek megalapozatlanul tulajdonítottak emberi egészségre kifejtett kedvező hatást, s tették mindezt nagy nézettségű televíziós műsorokban, újságokban, illetve szórólapokon.

Érdemes elolvasni a GVH által kifogásolt magatartás részleteit itt.

Ami még nem hagyott nyugodni, az a „neurotropikus agyterápia”. Igazán kíváncsi lettem volna arra, hogy ez mi is lehet. A keresőbe beírva azonban ismét csak Varga Gáborig jutottam, mint eme módszer kifejlesztőjéhez. Csalódottan vettem tudomásul, hogy magáról a terápiáról sehol nem tudtam meg semmit.

A GVH döntése óta évek teltek el, s mivel úgy tűnik a csodagombáknak senki nem akar utána nézni, azok továbbra is remek megélhetési lehetőséget biztosítanak azoknak, akik nem szégyellnek visszaélni az emberek betegség miatti kiszolgáltatottságával illetve hiszékenységével.

Engem csak az érdekelne, hogy ha négy évvel ezelőtt jogsértés volt gyógyhatással felruházni a gombakivonatokat, akkor nem lenne az ma is?

UPDATE: Ma (2011.05.31.) olvastam, hogy a WHO szerint úgy tűnik, mégiscsak növelheti az agytumor esélyét a mobiltelefonálás. Már csak a gombakivonat megelőző hatását kell hát bizonyítani.

UPDATE2: Ma (2011.06.01.) pedig eljutott hozzám fenti hír kritikája is. Szóval ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

Egy kis reklám

2011-05-25T15:19:00.001+02:00

Mint már meséltem, öcsém gitáros. Ez itt az együttes, amiben játszik. Tessék őket megnézni.

Ez pedig egy beszélgetés velük:

A tudomány vallása?

2011-05-13T21:15:00.005+02:00

Ray Kurzweilről legalább egy éve akarok írni, mert úgy gondolom, elég érdekes személyiség ahhoz, hogy kapjon egy bejegyzést. Érdekes, és rendkívül ellentmondásos is.

Kurzweil jövőkutató. 1948-ban született New Yorkban. Az alapján, amit róla eddig olvastam, rendkívül céltudatos személyiség. Már 15 évesen (1963-t írunk!) felhívta magára a figyelmet, amikor is olyan szoftvert alkotott, amely képes volt zenét komponálni. Találmányai között szerepel az első vakok számára készült szöveg felolvasógép, ő készítette az első valódi elektromos zongorát, s a nevét viselő Kurzweil szintetizátorok máig a legjobbak között vannak a piacon. Elismeréseit, díjait nehéz lenne mind felsorolni. Egyes források szerint tizenegy, mások szerint tizenöt tiszteletbeli doktori címe van. Három amerikai elnök tüntette ki. Bezsebelte a legelismertebb feltalálóknak járó díjakat és a legmagasabb technológiai elismeréseket is. Nevezték Thomas Edison jogos örökösének, a Forbes magazin szerint egyenesen egy gondolkodó gépezet. Bill Gates úgy véli, ő az, aki legpontosabban jósolja meg a mesterséges intelligencia jövőjét.

S ami miatt Kurzweil érdekes, azok éppen a jóslatai. 1989-ben megjósolta, hogy egy számítógép 1998-ra képes lesz megverni a világ legjobb sakkbajnokát (1997-ben került rá sor) előre látta a Szovjetunió összeomlását és az internet széles körben való elterjedését is.

Úgy véli, hogy a XXI. században bekövetkezik az elképzelhetetlen, a technológiai szingularitás, az a „lehetséges jövőbeli esemény, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni.” (wiki) A „The singularity is near” c. könyvében ezt az időpontot egészen pontosan 2045-re teszi.

Ugyanitt ír arról is, hogy 2014-re az automata háztartási robotok elterjednek. Hogy 2020-ra az emberi agy teljesítményére képes számítógépeink lesznek. A 2020-as évekre képesek leszünk 100nm-nél kisebb számítógépeket előállítani, elterjednek a nanorobotok, amelyek áttörést jelentenek az orvostudományban, s hogy a virtuális valóság oly élethűen adja majd vissza a valóságot, hogy képtelenség lesz különbséget tenni. 2029-re elérjük azt a szintet, hogy a mesterséges intelligencia képes lesz ember módjára gondolkodni.

A 2030-as években már képesek leszünk elménket feltölteni az internetre. Az agyban működő nanorobotok segítségével érezhetjük a másik ember érzéseit, láthatjuk a gondolatait. Megalkotjuk az első mesterséges testeket önmagunk számára.

A 2040-es évekre ezek a testek már nem állandóak, külsejük a nanotechnológiának köszönhetően rugalmas, változtatható. Az emberek azonban idejük nagyobb részét a virtuális létben töltik.

2045: szingularitás. A leghétköznapibb számítógépek is intelligensebbek és kifinomultabbak lesznek, mint a legintelligensebb és legkifinomultabb ember. A mesterséges intelligencia túlszárnyalja az emberét, s ezek az intelligens gépek még náluk is intelligensebb gépeket tudnak majd gyártani. Ám Kurzweil szerint nem valószínű, hogy az intelligens gépek eltörölnék az emberiséget a Föld színéről. Ekkorra már ugyanis szinte lehetetlen lesz megkülönböztetni az embereket a gépektől, köszönhetően a kibernetikának és a virtuális valóságba feltöltött szuper intelligens emberi elméknek (a konzervatívokról nem tesz említést). Ezt követően Kurzweil az öröklétet és az Univerzum teljes meghódítását és megismerését vizionálja.

Lenyűgöző, nemde? Vagy mégsem?

Kurzweil állításaira többen szkepticizmussal tekintenek. Vannak, akik szerint túl optimista az időt illetően, mások morális aggályaiknak adnak hangot, féltik az embert az „embertelen” jövőtől. PZ Meyers szerint Kurzweil híján van a valódi tudományos ismereteknek, tudása csak felszínes, kijelentéseiből kitűnik, hogy nincs tisztában a biológia alapjaival. Daniel Lyons a Newsweekbe írt I, robot c. cikkében kritikusan ír a feltalálóról. Szerinte sikeres jóslatait bárki előreláthatta. Kurzweil válasza, mely szerint utólag könnyű ilyen kijelentéseket tenni, azonban jogosnak tűnik.

Tény, hogy vannak sikeres jóslatai, de mellé is lő. Például még nincsenek kibernetikus sofőrjeink, vagy sofőr nélküli autóink, és a német harmad-unokatestvéreimmel sem beszélgethetek az intelligens fordító mobiltelefonommal magyar nyelven. Nem mondhatnám, hogy általánosan elterjedtek a háztartási robotok (most természetesen nem a turmixgépre gondolok, hanem például az iRobotra) és az iskolákban sem kezdték átvenni a tanárok szerepét a számítógépek. Továbbra is papíron olvassuk a könyveket és a bluetooth headseten kívül nem igazán jut eszembe olyan eszköz, amelyet rendszeresen a testünkön viselünk. Ráadásul ez sem túl elterjedt. Kurzweil szerint mindennek már általánosnak kellene lennie. Persze ha a jövőbe nézünk, valószínű, hogy ebbe az irányba tartunk, az időpont kijelölése azonban több mint optimistának tűnik. Mindazonáltal ma már komikus volt, ahogy egy 2009-ben írt kritika a billentyűzetek eltűnését forszírozta, amelynek Kurzweil szerint akkorra már be kellett volna következnie. Azóta csak két év telt el, és az érintőképernyős technika virágzik, a billentyűzet nélküli számítógépek bárki számára elérhetőek.

Én magam kifejezett lelkesedéssel hallgattam a jóslatait (hozzá kell tennem, hogy könyvet nem olvastam tőle) egészen addig, amíg meg nem néztem a Transcendent Man című dokumentumfilmet, ami az elképzeléseit dolgozza fel, és amely annak ellenére is ellenérzéseket szült bennem, hogy olyan ember készítette, aki kedveli Kurzweilt.

Egyrészt furcsa volt látni, hogy az örök élet reális lehetőségét valóban komolyan gondolja. Napi 150 tablettát szed, mellyel állítása szerint átprogramozza a szervezetét, hogy tovább éljen. Rendkívül ügyel az egészségére, hogy kihúzza a szingularitásig. Ugyanebből remek üzletet is kerekített: az általa kidolgozott életmód ugyanis népszerű, számos embertársunk követi. Másrészt szokatlan az apjához való viszonya. Nem csak az örök életet gondolja komolyan, hanem azt is, hogy a mesterséges intelligencia képes lesz újrateremteni 1970-ben elhunyt édesapját. Ehhez apja DNS-e, a fejében tárolt emlékek, és az apja jegyzetei, feljegyzései szolgáltatják az alapanyagot. Úgy véli, ezen adatok alapján egy mesterséges intelligencia képes lesz újraalkotni az édesapját. Hátborzongató. Valamiért Stephen King: Állattemető c. könyve jut róla eszembe, amelyben a feltámasztott halottak groteszk, kiüresedett tükörképei voltak önmaguknak.

Akár igaza van Kurzweilnek, akár nincs, tény, hogy számos kutató, tudós és elismert ember ad a szavaira. Ez vette rá PZ Meyers-et arra, hogy az általa képviselt jövőképet a tudományos világ New Age szerű vallásának nevezze. Kurzweil persze ezt is határozottan, és egyébként rendkívül nyugodtan tagadja, hiszen elmondása szerint az általa tett kijelentéseknek szigorú tudományos alapjai vannak.

Hogy mennyire lehet vallásként tekinteni a Kurzweil által tett kijelentésekre, nem én fogom eldönteni. Az érzéseim ezzel kapcsolatosan éppolyan ambivalensek, mint amilyen ellentmondásos személy maga Kurzweil.

Tény azonban, hogy egyre több helyen olvashatunk arról, hogy az emberi élet akár többszáz évvel meghosszabbítható lesz belátható időn belül. Állítólag különösen jó esélyeik vannak erre a 40 év alattiaknak. Tény az is, hogy Stephen Hawking arról beszél, az ember képes lesz saját kezébe venni az evolúcióját. S amikor saját bőrömön érzem, azt mennyire gyorsan változik a környezetem, Kurzweil jóslatai vagy a beléjük vetett csökönyös hite már nem is tűnik annyira értelmetlennek. Akkor sem, ha valószínűleg túloz.
___________________________________________________________________________________
Lásd még:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Raymond_Kurzweil
http://hu.wikipedia.org/wiki/Technol%C3%B3giai_szingularit%C3%A1s
http://hu.wikipedia.org/wiki/Transzhumanizmus
http://www.wired.com/wired/archive/8.04/joy.html

Hamvas és az ateizmus

2011-05-05T23:15:00.000+02:00

Valószínűleg azért csökkent drámaian a bejegyzéseim száma, mert a Facebook túlságosan kielégíti a virtuális igényeimet. Belefogtam egy-két cikkbe, de egyiket sem találtam olyan jónak, hogy közzé is tegyem.

Ha már Facebook, akkor leírom a legutóbbi csalódásom. Már csak azért is, mert én sem vagyok fából, és ez utóbbi történet egy kicsit rosszul esett.

Lényeg, hogy egyik barátomon keresztül "megismertem" egy embert, akivel néha váltottunk pár üzenetet. Nevezzük Bencének. Beszélgettünk egy barátom posztja kapcsán, majd bejelölt. Ezt kicsit tolakodónak éreztem, de végül visszajelöltem. Bence meglehetősen pesszimista típus volt, így több alkalommal próbáltam egy kis optimizmusra nevelni virtuálisan. Mivel nem az az ember vagyok, aki embertársai vallási vagy politikai hovatartozásának vagy hitének nagy jelentőséget tulajdonít, különösebben az sem zavart, hogy Bence másként vélekedik a politikáról vagy erkölcsileg fontosnak tartja azt, hogy az ember higgyen istenben. Elmondtam neki, hogy én másképp gondolom, ha kérdezett, elmagyaráztam neki az evolúció alapvetéseit, és naiv módon úgy gondoltam, hogy a téma ezzel le van zárva.

Nos, nem volt.

Közzétettem ezt a képet (jobbra), ami bármilyen ártalmatlannak tűnik is, utólag úgy tűnik, nála kiverte a biztosítékot. Megkaptam linken Hamvas Béla: A bor filozófiája c. cikkét. Hamvast már ismertem, nem kedvelem, és úgy gondolom, írói képességei is erősen túl lettek értékelve az utóbbi időben. Hogy fokozzam, Hamvast már akkor sem kedveltem, mikor Müller Péteren éltem, pedig ő aztán igazán sokat idéz tőle és hivatkozik rá.

A bor filozófiájához szerencsém még nem volt, de úgy döntöttem, tartozom annyival, hogy elolvassam. Megtettem. Annak ellenére is, hogy már az első oldalaktól kinyílt a bicska a zsebemben. Had idézzek:

„Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket megérintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni. Mert amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák. Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.

Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak reájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk. Nemcsak hogy nem szabad őket rábeszélni, észre se szabad venniük, mi történik velük. Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Elsősorban azt hiszem azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, és mert erre vezet, az ateistáknak meg kellett szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték. Akik harcoltak velük, azok tulajdonképpen irigyelték őket. Szerintem ez volt a hiba. Amikor az ateisták látták, hogy irigylik őket, elbizakodtak.

Taktikát változtattam. Különösebben nem volt nehéz. Csak az igazságot kellett helyreállítanom. Az igazság pedig, hogy nincs tőlük semmi irigyelni való. Mit irigyelhetnék a nyomoréktól, ha mégoly hatalmas is? Mit irigyelhetnék a bénáktól, a süketektől, a félkegyelműektől és a féleszűektől? Ha irigyelném őket, annyit jelentene, hogy igazat adok nekik; úgy tüntetném fel, hogy azt, aminek ők birtokában vannak, megkívánom.

Így változtattam meg taktikámat. Ahelyett, hogy harcolnék velük és igyekeznék őket megtéríteni, sajnálom őket. És ez nemcsak trükk. Nem akarok tőlük elvenni semmit. Valamit nyújtani szeretnék, aminek hiánya oly gyengévé, szegénnyé, és mit tagadjuk, nevetségessé tesziőket.

Annak egyébként, hogy oly sokat vitatkoztak velük, más oka is volt. A legtöbben ugyanis azt hitték, hogy az ateisták vallástalanok. Erről persze szó sem lehet. Vallástalan ember nincs. Az ateisták nem vallástalanok, hanem szánandóan fogyatékos értelmük és korcs kedélyükhöz képest komikus vallásban hisznek. Éspedig nemcsak hisznek. Az ateisták mindnyájan bigott emberek. Úgy mondom, hogy mindnyájan, mert még egyetlen ateistával se találkoztam, aki ne lett volna bigottabb még annál a rossz szagú vénasszonynál is, aki vasárnap krajcáros füzeteket árul a templom előtt Szent Homorony csodatevő vizeletéről. Az ateista vallás szentje persze nem Szent Homorony hanem Einstein, és a csodatevő hatalom nem a vizelet, hanem az ultraszeptil. Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés. A három pedig egyetlenegyre megy ki, s ez az, hogy az ateisták rettenetesen félnek Istentől. Böhme azt mondja róluk, hogy Isten haragjában élnek. Nem ismernek mást, csak a haragvó Istent: ezért bujkálnak és hazudoznak. Azt hiszik, ha azt mondják: nincs Isten, nem fognak többé félni. Ehelyett persze még jobban félnek.

Az ateista persze elbizakodott ember, nem is akar más lenni; alázatra, szeretetre nem hajlik, más szóval olyan erőtlen, hogy nem is tud rá hajlani. Inkább kitart félelmében, amit letagad, reszket és bujkál és hazudozik, és egyre fennhéjázóbb lesz. Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben tagadás, félelem, hazudozás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus, mint vallásszurrogátum.

Mindezekből most már világosan látni, hogy az ateistákat erőszakosan meggyőzni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Tévelygők, akik tele vannak aggodalommal, önáltatással, és nagyon óvatosan kell velük bánni."

Azt hiszem, vitán felül áll, hogy ezekből a sorokból ömlik az utálat. S mint ateistára, rám is ömlik belőle bőven. Rosszul leginkább azért esett, mert egy olyan ember küldte, akinek ártani nem ártottam, sőt, segíteni próbáltam neki, hogy kicsit kikerüljön az önsajnálatból és szebbnek lássa a világot. Hát ezek szerint ezzel értene ő egyet? Hogy én egy szánni való lelki nyomorék vagyok azért, mert a életemben nem kap helyet isten? Válaszomban csak annyit írtam, hogy sosem kedveltem Hamvast, és hogy megdöbbentő a gyűlölet, amellyel más emberekről ír.

Bence javaslata: „Próbáld legyűrni a saját Hamvas-gyűlöletedet és elolvasni az egész könyvet... ne abból indulj ki, hogy sértve érzed magad az első 3 oldal miatt és "gyűlölet"-et kiáltasz... ismerd meg az egész könyvet és gondolkozz el rajta... hasznodra fog válni...”

Szóval én gyűlölök. Valakit, akit nem is ismerek. Vajon hogyan gyűlölhetnék valakit, akit nem ismerek? S egyáltalán mi válhatna hasznomra egy ilyen előítéletektől és tudatlanságtól fűtött irományból? Talán a skatulyázás? A gyűlöletkeltés? Most hogy megint beleolvastam, ismét csak megdöbbent a tudatlan előítéletes ember butasága. S méginkább az, hogy ma Magyarországon egy ilyen elveket valló ember válik népszerűvé, vagy róla akarnak könyvtárat átelnevezni.

„Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.

A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.

A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.

A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.”

Bencének mindenesetre megírtam, hogy az, hogy nem hullom térdre ennek az embernek az álbölcsessége előtt, nem jelent gyűlöletet a részemről. Hasznomra pedig az olyan emberek írásai válnak, akiket nem kötnek gúzsba a saját előítéleteik de legalábbis meg tudják különböztetni az ateizmust a kommunizmustól.

Itt lett vége a Bencével való „kapcsolatomnak”. Tulajdonképpen csak 2-3 hét elteltével tűnt fel, hogy eltűnt az ismerőseim közül. Törölve lettem, mert szerintem Hamvas hülyeségeket beszélt. És tudom, hogy butaság, hisz ez az ember nem volt más nekem, mint egy név és egy kép, mégis bántja az igazságérzetem a dolog. Csak annak örülök, hogy az életben nem volt hozzá „szerencsém”.

Jobb híján

2011-04-14T14:35:00.000+02:00

Még mindig lusta vagyok írni.

Storm

2011-04-09T23:52:00.000+02:00

Tim Minchin megint jól beletalált!

Egy kis olvasnivaló

2011-03-30T10:21:00.000+02:00

Ateista Napló

Ellenőriztek 2

2011-03-04T14:42:00.002+01:00

Korábban is írtam a munkámat ellenőrző csoport széles körű intellektusáról. Most azonban alulmúlták önmagukat. Pedig ezen alkalommal csak egy evolúcióról szóló tankönyv volt az asztalomon, mely úgy tűnik erősen irritálta az ellenőrző kis csapat egyik tagját.

Ellenőrző: Csak nem gondolod komolyan, hogy az evolúció még ma is tart?

Sedith: Már miért ne tartana?

Ellenőrző: Neked úgy tűnik, mintha bármi is változna körülöttünk? (muhaha, ez most komoly?)

Sedith: Neked nem? Egyébként csak nem 70 év alatt szeretnél évezredekig tartó folyamatokat megfigyelni?

Ellenőrző: És akkor miért nem lesz a csimpánzokból ember? (arcán diadalittas kifejezés, annak a biztos tudatnak a jele, hogy ezzel jól sarokba szorított)

Sedith: Mert az ember nem a csimpánzból lett. Az embernek közös őse van a csimpánzokkal.

Ellenőrző: (bamba tekintet, egészen biztos vagyok abban, hogy fogalma sincs arról, mit jelent az, amit mondtam)

Sedith: Érted, mi a különbség?

Ellenőrző: Szerintem ez hülyeség.

Végülis az evolúciót ez a vélemény sem zavarja.

Gamerek figyelmébe

2011-03-01T18:34:00.001+01:00

És mert lusta vagyok írni.

Kis görbe tükör - az evolúció "csúcsa"

2011-02-11T16:18:00.000+01:00

"Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül? Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.

– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.

– Történetek? – csodálkozott el a másik.

– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.

– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.

– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.

– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?

– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.

– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.

– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.

– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.

– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?

A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.

– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?

– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?

– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?

– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.

A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.

– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.

– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.

– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!"

Részlet Daniel Quinn: Izmael c. könyvéből

Homeopátia - Nincs benne semmi

2011-02-06T11:41:00.001+01:00

Tegnapi napon én is sikeresen túladagoltam magam egy doboz Gelsemium homeopátiás nyugtatóval, mely a "szakértők" szerint jó infuenzára, félelemre és alvásproblémákra is. Sikeresen, mert az édes, cukros golyócskáknak a leghalványabb hatása sem volt a résztvevőkre, annak ellenére sem, hogy a demonstrációt követően, egy kellemes beszélgetés keretében többen, alkoholt (sört) fogyasztottak rá. (képzeljük el ugyanezt az akciót valódi nyugtatókkal vagy altatókkal!) A kampány weboldala itt!

Íme az Index összefoglalója. Igazán bámulatos, micsoda érveket sorakoztatnak fel a hívők! Nem nyugtat meg a tudat, hogy emberek ilyen "tudással", ekkora ökörségeket hangoztatva ~~sarlatánkodhatnak~~ foglalkozhatnak gyógyítással az országban.

Gyász

2011-02-02T16:52:00.003+01:00

Zambiában tudósoknak sikerült lefilmezniük egy csimpánz anyát, amint 16 hónaposan elpusztult kölykét gyászolja. Az anya több mint 24 órán keresztül hurcolta magával a halott kölyköt, míg végül egy tisztáson gyengéden lefektette, majd tőle nem messze figyelte, mi történik vele. Néha visszament a tetemhez, s kezeivel megérintette az arcát vagy a nyakát, talán hogy megállapítsa, valóban halott-e. Ezt követően a csoport más tagjainak is megmutatta a kölyök testét, s figyelte, amint azok megvizsgálják.

Az anya másnap már nem hordozta magával a tetemet.

Forrás: http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-1352119/Chimpanzees-mourn-dead-children-just-like-humans.html

Még egy érdekes video a csimpánzok "halottkultuszáról". Mint a tetem állapotán látszik, a halott kölyöktől nem minden anya válik meg olyan "könnyedén."

Pilis igazi őstörténete

2011-01-13T19:15:00.000+01:00

Épp az imént került kezembe ez az érdekes kis cikkecske, mely az Érdi Újság 2011. január 13-i számában olvasható. S hogy mi Pilis igazi őstörténete? Nos, ha valami, hát épp ez nem derül ki a cikkből. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon a cikk hibája, vagy Karsa Botond villamosmérnöké, kinek "A Pilis története az Aranykorban" c. előadását a cikk elvileg összefoglalni volt hivatott.

Megtudjuk viszont, hogy Karsa Botond a Szepes Gyula Művelődési Központ Rovásírásklubjának vendége volt, és zsúfolásig megtelt teremben terjeszthette nézeteit a 16 éve nyugdíjas villamosmérnök, aki erősáramú vizsgálatokkal foglalkozott. Megtudjuk azt is, hogy mindig is foglalkoztatta az őstörténet, a gyakran változó elméletek és a megmagyarázhatatlan rejtélyek. Különösen vonzódik a magyar őstörténethez, mellyel öt-hat éve foglalkozik intenzívebben. S ahogy olvasgatta a témában írt könyveket és internetes cikkeket, rádöbbent arra, hogy amellett, hogy ezeket meghallgatja, saját útját kell járnia. Belemélyedt hát a Magyar Szent Korona és más magyar koronák vizsgálatába. Itt jön a cikk első érdekes mondata: "Vizsgálati eredményeit viszont nem lehet, vagy alig lehet tudományosan igazolni. Azokat valamiféle, mások által nem befolyásolt, tiszta forrásból származó információként lehet tekinteni." Lám. Amellett, hogy még mindig nem tudunk semmit, érdekelne, miféle "tiszta" és "mások által nem befolyásolt" forrás szolgáltathatta számára az információkat...

A java azonban csak ezután jön. Karsa Botond villamosmérnök saját elmondása szerint "a Pilissel Szőnyi József Szántóról szóló előadása után kezdett foglalkozni. A kapott érdekes információk késztették a Pilis igaz őstörténetének vizsgálatára, kutatására. Itt nem a szokványos, tudományosan is elismerhető kutakodást kell érteni, hiszen ezekkel visszamenőleg sok-sok ezer évre alig, vagy egyáltalán nem lehet pontos információkat szerezni. (wtf?) Minderről a sokezer évvel ezelőtti, a Kárpát medencében illetve a Pilisben lezajlott csodálatos, elsősorban szakrális múltról, annak első, a nagy kataklizmáig (meddig?) terjedő, Aranykornak is nevezhető szakaszáról állította össze Karsa Botond az előadását az érdeklődőknek."

És a hír ennyi.

A cikk második fele az Ercsi Hagyományőrző Társaság kiállításával foglalkozik. Az írásból sem azt nem tudjuk meg, mit tudott meg Karsa Botond villamosmérnök az Aranykorról, sem azt, hogy mégis hogyan jutott az egyedülálló tudás birtokába.

Megkíséreltem interneten utána nézni, de nem jártam sikerrel. Nevére is igen kevés találatot kaptam. Pedig annyi bennem a kérdés?

Mikor volt ez az Aranykor?

Pontosabban mekkora időtartamot ölel fel a "sok-sok ezer év"?

Mikor volt a nagy kataklizma?

És végül, ha meg nem ismert elméletét nem lehet sem tudományosan igazolni, és információit tudományosan nem elismerhető kutakodással szerezte, hogy a bánatban várhatja, hogy értelmes ember komolyan vegye a fejtegetéseit?

Kezdem bánni, hogy nem voltam ott, hogy kérdéseimet feltehessem.

Bagolypapagáj

2011-01-13T15:49:00.003+01:00

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.

Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."

__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo

Miért éljünk?

2011-01-12T14:10:00.000+01:00

The Moody Blues: Days of Future Passed - egy album nekem

2011-01-09T20:12:00.002+01:00

Én évtizedekig nem tudtam, hogy 1967-ben írtak nekem egy albumot!

Egy albumot, amelynek dallamai teljes egészében az én lelkületemre rezdülnek. Vagy az én lelkületem rezdül az album dallamaira? Hangzásában, a többszólamú vokállal s a komolyzenei betétekkel együtt ez az én zeném. Ha valaki részletesen megvizsgálná azt, hogy mi az, amit igazán szeretek, mi az ami megérint, akkor ezt a zenét teremtené a számomra. Mégsem tudtam róla évekig! Valahol azért is meglepő ez, mert a The Moody Blues: Nights in White Satin c. számát azóta imádom, amióta 2002 környékén először meghallottam. Mégis, valamilyen oknál fogva csak 2010. decemberében jutottam el odáig, hogy az együttes Days of Future Passed c. albumát megszerezzem. Arra számítottam, hogy talán lesz rajta egy-két jó zene, és ennyi. Ezzel ellentétben az első napokban napjában átlag 2-3 alkalommal játszottam le a "lemezt", mert nem tudtam vele betelni. Nem is tudnék konkrét számot mondani, hiszen az egész olyan, mint egy kerek történet kezdettel és véggel. Egyik szám a többi nélkül mintha értelmét veszítené, vagy legalábbis leértékelődne.

De ki is ez az együttes, akiket egyébként oly kevesen ismernek Magyarországon?

A The Moody Blues 1964-ben alakult Birminghamben (Anglia). Kissé nehézkesen indult az együttes karrierje, szólólemezei nem arattak sikert. Debütáló albumuk, a merseybeat stílusú The Magnificent Moodies 1965-ben jelent meg, több szám felkerült a toplistára, de nem igazán tűnt ki a kor zenei kínálatából. 1966-ban az együttes újra alakult. Michael Pinder, Ray Thomas és Greame Edge mellé visszatért John Lodge, aki korábban a főiskolai tanulmányai miatt egy időre abbahagyta a zenélést, s frontemberként beállt a lányosan szép arcú Justin Hayward, akit Eric Burdon, az Animals alapítója ajánlott a már meglévő tagok figyelmébe. Megérkezésük új színt vitt az együttesbe, s elindultak a progresszív rock felé. Szólólemezeik azonban továbbra sem értek el különösebb sikereket.

1967-re az együttes szerződése a Decca Records-zal lejárt, tartozásuk a lemezkiadó felé pedig többezer fontra rúgott. Szerencséjükre a Decca Records leányvállalatának, a Deram Recordsnak a producere, Hugh Mendl, támogatta őket, így ajánlatot kaptak: amennyiben elkészítik Antonín Dvořák Az Újvilágból c. szimfóniájának rock and roll verzióját, mellyel a cég Deramic Stereo Sound nevű audió formátumát népszerűsítették volna, abban az esetben elengedik a Decca felé fennálló adósságot. A Moody Blues azonban képtelen volt tartani az aláírt szerződést. Így Mendl meggyőzte Peter Knight zeneszerzőt, hogy írjon komolyzenei közjátékot az együttes meglévő dalai köré. Bár a Decca kezdetben igencsak szkeptikus volt a hibrid stílusú albumot illetően, hiszen korábban senki sem csinált még ilyet, az 1967-ben megjelent Day of Future Passed korszakának egyik legsikeresebb lemeze lett. A szinfonikusok mellett Pinder mellotronja és Ray Thomas fuvolája is karakteressé és egyedivé tette a számaikat. (Érdekesség, hogy a mellotront Pinder mutatta meg a Beatlesnek, amelyre aztán megszületett a Strawberry Fields Forever. Nem mellesleg a Moody Blues a Beatles-szel turnézott az Egyesült Államokban, így igen jó volt a viszony a két banda tagjai között.)

A komolyzenei részeket a London Festival Orchestra játszotta. A Moody Blues és a zenekar azonban gyakorlatilag sosem dolgoztak együtt. Az együttes felvette a saját zenéjét, és a felvételt átadták Peter Knight részére, aki megírta a hozzá illő komolyzenei részeket, majd azokat külön vették fel. Valójában a Days of Future Passed album éppúgy tekinthető Peter Knight munkájának, ahogy a Moody Blues munkájának is.

Bár a Moody Blues 1967-1972 között megjelent lemezeit igazán jónak találom, egészében egyik sem tett rám olyan hatást, mint a Days of Future Passed. Igaz, ezt nehéz is lenne túlszárnyalni. Képtelenség azonban elmenni az olyan felvételek mellet, mint például a "Gypsy", a "Ride My See-Saw" vagy a "Story In Your Eyes". Ami talán kicsit zavar, hogy Hayward egyes zenéin túlságosan érezhető George Harrison hatása. Az "I never thought I'd Live to be a Hundred" például kísértetiesen hasonlít a "The Inner Light" c. Harrison szerzeményre.

Az együttes 1972-es feloszlását követően 1978-ban újra összeálltak, Hayward, Lodge és Edge pedig a mai napig koncerteznek. 1978 utáni zenéjükben azonban számomra már semmi sincs abból a kellemes hangulatból, ami miatt megszerettem őket. Zenéjük karaktere elveszett, számaik a tömegbe vesznek és nem tűnnek ki semmivel. Talán a billentyűs Michael Pinder hiánya miatt, talán azért, mert egyszerűen kifulladtak. Mindez azonban semmivel sem csökkenti a Days of Future Passed értékét, sem a többi 1967-1972 között kiadott lemezét. S egyáltalán azt az örömöt, amit korai albumaik megírásával szereztek nekem.

Pár gondolat Ayn Rand-ről

2011-01-09T14:52:00.003+01:00

Előttem egy kétes tartalmú szerződés, kezemben az apró betűkkel telerótt „általános szerződési feltételek”. Velem szemben egy sovány, ötven év körüli nő ül. Csontos, beesett arcát félig eltakarja hatalmas méretű szemüvege, amely képtelen módon óriási szemeket varázsol az amúgy is aprónak tűnő fejre.

- Miért nem olvasta el az általános szerződési feltételeket? – kérdezem immár harmadszor, egyre türelmetlenebbül, bár már kezdem feladni azt, hogy a kérdésemre választ kapok.

- Két lakást kell fenntartanunk. Attól félünk, hogy mindkettőt el fogják venni.

- Azt mondja meg nekem, miért-nem-olvasta-el az általános szerződési feltételeket, mikor itt van minden leírva feketén-fehéren?

- Rákos beteg vagyok. Nézze, mekkora daganat van a lábamon. Kedden műtik – és már húzza felfelé a lábán a harisnyát. Ezt nem hiszem el! Szerencsére még időben sikerül megakadályoznom az akciót ("Erre semmi szükség, nem vagyok orvos.")

- A rákbetegségétől olvasni is elfelejtett? - teszem fel a kérdést, most már leplezetlen cinizmussal. Először megdöbben, majd megsértődik a feltételezésen, hogy őt bármiféle felelősség terhelné azért, mert aláírta ezt az előnytelen szerződést. Hiszen ő áldozat! Becsapták! Segítségre szorul!

Magamban felnevetek a helyzet abszurditásán. Ekkorra már a felét is elhagytam Ayn Rand: Atlasz vállat von (a könyv magyar címe Veszett világ, de úgy vélem, ezzel elvették a cím lényegét) c. regényének, amely az írónő objektivista filozófiáját volt hivatott bemutatni. A magam részéről sokszor éreztem képtelennek a fentihez hasonló párbeszédeit, amelyekkel regényét talán túlságosan teletűzdelte. Nem tartottam életszerűnek, hogy két ember ennyire elbeszéljen egymás mellett, ennyire ne értsék meg egymást. Erre tessék: itt ül velem szemben Rand antihőse, aki cselekvés helyett mások szánalmából akar hasznot kovácsolni, s mindezt teljesen evidens módon. Ő a jószándékú szerencsétlen áldozat, segítséget kér, de valamennyi segítő célú megjegyzésemet figyelmen kívül hagyja. Tenni nem akar, sem felelősséget vállalni. Azt akarja, hogy helyette oldjam meg a problémáját. Óriási, rovarszerű szemeivel várakozóan tekint rám. Ugyanakkor büszkén ecseteli remek „képességeit”, hiszen ő „megérzi” az elveszett tárgyak helyét, előre megálmodja az eseményeket, melegség járja át, ha az elveszett dolog közelébe jut.

- És akkor nem járta át melegség, amikor ezt a szerződést aláírta? – kérdezem, nem is leplezve a kérdés ironikus jellegét.

- Látja ezt, nem. Nem értem, mi lehet ennek az oka...

Még most sem kapcsol, én pedig feladom annak a lehetőségét, hogy rávezessem arra: egy szerződést elolvasni saját érdeke lett volna. Megelőzte volna azt a kellemetlenséget, amibe került, és amit ezek szerint aláírásával önmaga vállalt. De nem érti. Mert rákos a lába, mert meghalt a szeretett apósa, mert két lakást kell fenntartaniuk, holott egy is bőven elég lenne, mert kevés a nyugdíja, számtalan kifogást tud előkeresni, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalnia, és ne neki kelljen megoldania a saját problémáját.

Felróható-e nekem, ha ezek a típusú emberek egyszerűen taszítanak? Akik visszaélnek azzal a sajnálatra méltó helyzettel, amit egyébként nagy valószínűség szerint maguknak köszönhetnek. Felróható-e nekem, hogy ezek iránt az emberek iránt egy csöppnyi sajnálatot sem érzek?

Sokáig gondoltam, hogy talán túlságosan közönyös vagyok. Ám erre a közönyömre is közönnyel néztem. Aztán elém került Ayn Rand pár elgondolkodtató sora, és úgy döntöttem, kicsit utána járok ennek a nőnek. Átolvastam az életét a Wikipedián, majd röviddel ezt követően megvettem az Atlasz vállat von c. könyvet (ami tehát Veszett világként fut országunkban), hogy megismerjem Rand filozófiáját, ami első pillantásra egy elvadult kapitalista és szélsőségesen individualista látásmód, ám közelebbről megvizsgálva több megfontolandó vonalat tartalmaz.

Ayn Rand 1905. január 20-án született Szentpéterváron, egy orosz zsidó családban, Alisza Rozenbaum néven a család legidősebb gyermekeként. Édesapja gyógyszerész volt, gyógyszertárát azonban 1917 után kisajátította a szovjet kormány. Ezt követően a család Krímbe menekült, és újabb gyógyszertárat nyitottak, amelyet azonban ismét kisajátítottak. Ez az élmény egy életre meghatározta Rand világszemléletét.

16 évesen visszatért Szentpétervárra, jogot, filozófiát és pedagógiát tanult. Mivel nem tartozott a proletár osztályba, nehezen kapott lehetőséget arra, hogy vizsgáit megszerezze. 1926-ban sikerült kijutnia az Egyesült Államokba, New Yorkba. Felvette az Ayn Rand nevet, és Hollywoodba ment. Forgatókönyvíró akart lenni, azonban terve nem sikerült, kénytelen volt mindenféle munkát elvállalni, amit talált. Hollywoodban ismerte meg férjét, a színész Frank O'Connort, akihez 1929-ben ment hozzá. Házasságuk O'Connor 1979-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Írói karrierje nehezen indult, első igazán sikeres regényét, Az ősforrást, 1943-ban adták ki. A regényből, mely világhírűvé tette, 1949-ben filmet is forgattak. A fő művének tekintett Atlasz vállat von c. könyve 1957-ben jelent meg. Rand ebben foglalta össze világszemléletét és filozófiáját. A könyv megírását követően filozófiával kezdett foglalkozni.

Könyveinek és gondolkodásának megítélése igen szélsőséges; míg egyesek az egekig magasztalták zsenialitásáért, mások égették a könyveit vagy egyszerűen csak rossz és unalmas írónak bélyegezték (ehhez talán köze volt annak is, hogy Ayn Rand anyanyelve nem angol, hanem orosz). Az önzés és a kapitalizmus favorizálása miatt alakja nem volt éppen szimpatikus. Sokan vádolták azzal, hogy filozófiája kultusz, már-már vallás kategória. Ennek ellenére könyvei tartós sikernek bizonyultak, s 1982-ben bekövetkezett halála után csak még nagyobb népszerűségre tett szert.

Ayn Rand regényeiben az egyén, az individuum áll a középpontban, aki nem rendeli alá magát a közösségnek, hanem saját élete önálló célját keresi. Rand szerint az élet célja az öröm, míg az egyén egyetlen morális célja saját öröme kell hogy legyen. Ezzel ellentétbe állítja az altruizmust, mely számára a legfőbb gonosz megtestesítője. Mert álszent, mert őszintétlen, mert valójában senki javát nem szolgálja. Szerinte elég végignézni a világon, hogy láthatóvá váljék: a keresztényi értékrendre épülő önfeláldozást favorizáló világrend megbukott. Eme kijelentése igen sarkos, hiszen egyrészt komolyan kétségbe vonható, hogy világunkat a keresztényi önfeláldozás eszméje járja át, másrészt Rand mintha összekeverné az altruizmust az ingyenélő, mások jószándékán élősködő manipulátorokkal. Mégis, objektivizmusnak nevezett filozófiáját olyan ismert politikusok is magukévá tették, mint Margaret Thatcher.

Ayn Rand szerint az államnak csak a lehető legkisebb mértékben szabad befolyásolnia az egyént és a piacot - ez gyakorlatilag a laissez-faire kapitalizmus favorizálását jelentette. Az államnak csak a bíráskodásban, a rendfenntartásban és a honvédelemben adna szerepet. A vallásos hitet, a miszticizmust, mint az ésszel ellentétben állót, elutasította, és szorgalmazta az állam és az egyházak szétválasztását, hiszen "az államfők nem engedhetik meg, hogy a konzervatív és vallásos elemek visszadobjanak minket a középkorba a vallás és politika alkotmányellenes összefogásán keresztül”.

Ismerve Ayn Rand múltját, a nehézségeket, amelyeket a kommunista Szovjetunió okozott a családjának, szélsőségesen kollektivizmusellenes hozzáállása érthető. Mégis úgy gondolom, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy az Atlasz vállat von beállítja. Mivel az ember társas lény, pusztán az önös érdekek előtérbe helyezésével, és azok mindenki felett való érvényesítési törekvéseivel az egyén magának éppúgy árthat, mint másoknak. Bár a könyv maga szórakoztatott, érdekesnek találtam és gyorsan haladtam vele az 1053 oldal ellenére, figuráit túlságosan fekete-fehérnek és (Hank Rearden kivételével) statikusnak véltem. Ellenérzéseim voltak annak kapcsán is, hogy a szeretetet "áruként" kezelte, mely csak akkor jár, ha a másik fél kiérdemli. Ismerve az emberi természetet, ez egyáltalán nem mondható el róla, még a legracionálisabb ember esetén sem.

Tetszett azonban az, hogy az értelmet az érzelmek fölé helyezi, hogy felszólal a divatos hóborttá váló misztikum ellen, s az is, hogy értékesnek tartja az önálló, saját céljaiért küzdő és tetteiért felelősséget vállaló Embert azokkal szemben, akik szerencsétlenségüket fitogtatva, erőfeszítés nélkül akarnak előnyökre szert tenni.

Megkapó volt továbbá a Huszadik Század Motorgyár története, melyet az "álszent önfeláldozás" eszméje a pusztulásig juttatott (spoiler!). Röviden összefoglalva, a gyár tökéletesen működött egészen tulajdonosának haláláig. Az örökösök új rendszert vezettek be: azoktól, akik tehetségesek voltak és dolgoztak elvettek, míg a rest és tehetségtelen embereknek több pénz jutott, mert rászorulóknak nyilvánították őket. A jó képességű munkásoktól elvárták, hogy megszerzett javaikról lemondjanak a kevésbé jó képességűek javára. Több fizetést adtak annak is, akiknek sok gyereke volt, függetlenül attól, hogy hogyan végezte a munkáját. A jutalmak szerzésében vagy a szakmai előmenetelben is a rászorultság, illetve az örökösökkel való viszony vált meghatározóvá. Ez által aztán a gyár dolgozói nem törekedtek arra, hogy jó munkát végezzenek, sőt, éppen az ellenkezője történt: azon igyekeztek, hogy rászorultságuk vagy gyerekeik száma révén jussanak pénzhez és jutalomhoz. A tehetséges munkaerő egy része elzüllött, másik része felmondott. A gyár néhány év alatt csődbe ment, hiszen termékei megbízhatatlanok és silány minőségűek lettek. A történetben volt számomra valami fájdalmasan ismerős.

Randet magát sajnos számomra egy kissé hiteltelenné tette a nálánál 25 évvel fiatalabb Nathaniel Brandennel folytatott viszonya, melyhez állítólag mind férje, mind Branden Barbara nevű felesége hozzájárult. Kétségesnek tartom, hogy egy ilyen viszonyt fent lehessen tartani úgy, hogy az erre engedély adó felek ne sérüljenek (Branden házassága véget is ért). S ezért nehezen hihetőnek tartom azt a férje iránti szerelmet is, amelyet Ayn Rand több alkalommal bizonygatott nagy nyilvánosság előtt. (jobbra: Ayn Rand és Frank O'Connor)

Utópiáját sem látom reálisabbnak vagy jobbnak, mint mondjuk a kollektivizmuson alapuló utópiákat, hiszen a valóság sosem lehet annyira "tiszta", mint amit az utópiák megkövetelnek. Ennek ellenére határozottan úgy gondolom, hogy Ayn Rand világnézetét érdemes megismerni, és az Atlasz vállat von c. regényt egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. A világot és a benne lévő problémákat ugyanis egy másik szemszögből mutatja meg, mely szögből olyan dolgokat is észreveszünk, amelyek egyébként rejtve maradnak.

__________________________________________________________________________________

Örömmel olvasom, hogy az Atlasz vállat von c. könyvből film készül, mely 2011-ben már elvileg elérhető lesz. Tényleg kíváncsian várom.

Források:

http://en.wikipedia.org/wiki/Ayn_Rand

http://en.wikipedia.org/wiki/Objectivism_(Ayn_Rand)

http://www.youtube.com/watch?v=7ukJiBZ8_4k

http://www.youtube.com/watch?v=FzGFytGBDN8&feature=related

Megoldás: a karkötőben

2011-01-08T13:37:00.008+01:00

A Power Balance karkötőre valószínűleg egy sort sem vesztegettem volna, ha nem látnám azt, hogy a kb. 7.000 forintba kerülő szilikon pántra egyre több ismerősöm áldoz pénzt. Az indokok elég egyszerűek, és gyakorlatilag semmiben sem különböznek más, gyógyító csodaszerek és csoda-segédeszközök hatásaitól: jobb lesz a közérzet, javul az egyensúlyérzék, több energiát juttat a szervezetnek, gyorsabban múlik tőle a fejfájás, és egyáltalán szinte bármire nagy sikerrel alkalmazható. Már önmagában ez gyanús kellene hogy legyen, de természetesen a többezer elégedett (pláne híres) vásárló boldog mosolya szertefoszlat minden kétséget. Vagy legalábbis majdnem mindet.

A Power Balance karkötőt két szörfös testvér készítette, Troy és Josh Rodarmel. Eredetileg arra találták ki, hogy sporttársaik teljesítményét javítsák, a karkötő ugyanis állításuk szerint javítja viselője egyensúlyérzékét és erejét. (A vásárlóikat is oly módon győzik meg az eladók, hogy fél lábra állítják, majd fellökik őket karkötővel és anélkül. Míg karkötő nélkül a lökésektől felborulnak, addig a karkötő viselése esetén egyensúlyukat megtartják. Természetesen az a személy lökdösődik, aki el szeretné adni a terméket.) Köszönhetően az olyan népszerű kifejezéseknek, mint „keleti gyógymódra alapul” vagy „test energetikája”, eme kis szilikonpánt gyorsan a népszerűség csúcsára hágott mind a sportolók, mind más hírességek között, akikkel egyébként is kifizetődő dolog reklámozni. A karkötő feltalálói szerint úgy működik, hogy szilikonba ágyazott két hologramba vannak beleillesztve azok a frekvenciák, amelyek képesek hatni a test energetikai terére.

Hagyjuk is azokat az apró részleteket, mint a test „energetikai terének” ködös és bizonytalan fogalma. Inkább nézzük meg, mi is az a hologram, avagy holográfia. Az eljárást Gábor Dénes, magyar származású brit fizikus találta fel 1947-ben, s eme találmányért 1971-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazták. Gábor Dénes eljárását 1963-ban Emmett N. Leith és Juris Upatnieks elektromérnökök tökéletesítették, elektronhullámok helyett ugyanis fényt alkalmaztak, s ezzel javították a felvételek felbontását.

Defniníciója szerint „a holográfia a fény hullámtermészetén alapuló olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgy struktúrájáról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenziós kép hozható létre.” Tehát ismétlem: a holográfia egy képrögzítő eljárás.

Érdekes belegondolni, hogy a „képrögzítéseket” a kezdetektől körbelengte valamiféle misztikum. Az őskori barlangrajzok a vadászmágia részét képezték és készítőik hittek abban, hogy hozzásegítik őket az állat sikeres elejtéséhez. A fotográfiát is nagy lelkesedéssel használta fel az éledező new age mozgalom a XIX-XX. század fordulóján. Miért lenne hát a holográfia kivétel? Hiszen érdekes, rendhagyó és ritkább is ahhoz képest, amit megszoktunk. Egy-két fentebb említett szófordulat, és állítólagos varázserejéből tuti biznisz kerekedhet.

A varázserejű csodakarkötő sikerén minden bizonnyal az sem változtat semmit, hogy 2011. január 04-én feltalálói elismerték, hogy hatékonyságát semmilyen tudományos tény nem támasztja alá (egy kísérlet itt). Az üzlet már beindult, az elégedett vásárlók egymásnak adják a kilincset. Tudomány? Ugyan! Nem ez lenne az első eset, hogy tévedett. S ahogy az őskori ember hitte, hogy néhány barlangra festett rajz megkönnyíti a vadászatot, a mai „modern” ember éppígy hisz abban, hogy problémája megoldást nyerhet pusztán attól, ha 7.000 forintért felcsatol egy holografikus képpel ellátott szilikonpántot.

BÚÉK!

2011-01-01T19:16:00.001+01:00

Új év, több bejegyzés. Ezt az egyszerű célt tűztem ki magam elé.

Ilyen volt

2010-12-22T18:30:00.001+01:00

No time at all

2010-12-16T22:13:00.000+01:00

De azért ma már legalább leültem, hátha összehozok valami érdekeset a négy téma valamelyikéből, amit a fejemben hurcolászom vagy másfél hete.

Nem sikerült.

30

2010-12-08T21:58:00.002+01:00

Karácsonyi lista

2010-12-07T13:16:00.001+01:00

Az utóbbi időben tényleg nem ego blogot írok, de ha már hamarosan itt a karácsony, és ha már meg lettem kérve (by Annalight) ilyen szépen, akkor teszek egy kivételt és írok egy kívánság listát. Eddig nem is gondolkodtam rajta, szeretnék-e valamit, mert feláll a hátamon a szőr a kötelező karácsonyi versenyfutástól, így tavaly sem kértem semmit. De ha kérhetnék, ezt kérném:

mostanság elkezdtek foglalkoztatni az okos telefonok. Kibékülnék mondjuk egy Sony Ericsson Xperia X10-zel
jó lenne egy pici notebook, bár belegondolva, ha meglenne a Sony Ericsson Xperia X10, nem lenne túl sok értelme
elkezdtem felsorolni pár könyvet, de jobb lenne inkább egy 100.000 Ft.- értékű könyvutalvány
meghalt a nyomtatónk is, kéne egy új
és leginkább szeretnék egy házat a telkünkre, az se baj, ha még nincs rendesen berendezve, csak ház legyen, és a miénk.

A legjobb egyébként az, hogy most otthon leszek Karácsonykor.

Csapdában érzem magam

2010-11-25T12:23:00.001+01:00

Hát itt már mindent szabad?

Porszem

2010-11-22T23:27:00.000+01:00

Szeretném, próbálom befogadni, de csak beleszédülni tudok ebbe a csodálatos végtelennek tetsző, kifürkészhetelen, bámulatos Világegyetembe. S ahogy igyekszem, bezárva egyetlen elképesztően apró oázisába a végtelen mindenségnek, szétesik az értelem, kicsorbulnak az elmémbe tolakodó kérdések, csak a döbbent, feldolgozhatalan áhitat marad.

Aztán vannak, akik egy kis segítséget nyújtanak.

Galaxisok - Hubble deep field

Letűnt madarak, pusztuló fajok

2010-11-21T22:24:00.007+01:00

Bár a blogról mind a szentimentalizmus, mind az impresszionizmus kikopott az utóbbi években, ebbe a bejegyzésbe talán visszakúszik egy egészen kevéske szentimentális elvágyódás. Pár napja a gyerekkorom járt eszemben. Az, hogy milyen sok ismeretterjesztő gyerekkönyvünk volt, hogy az öcsém már óvodás korában olyan állatokat ismert, amelyekről az óvónéniknek lövésük sem volt, hogy a legkimondhatatlanabb nevű dinoszauruszokat ismertük, az, hogy mennyire szerettem David Attenborough-t, és hogy aztán ennek ellenére mennyire utáltam az iskolában valamennyi természettudományt – a fizika kivételével. Ennyi minden múlik egy jó tanáron. És ha az a tanár tanította volna nekem a matematikát, mint a fizikát, talán ma nem lennék kőműves.

A minap otthon tartózkodásom alatt felkutattam Charlie Bood: A természet csodái c. sorozatát, és végiglapoztam valamennyit. Egy konkrét cikket kerestem: az óriás alka megrendítő történetét.

10-12 éves korom körül az óriás alka kipusztulását kb. két héten keresztül emésztettem. Nem tudom, miért éppen akkor érintett meg ennek a fajnak az eltűnése annyira, hogy rám szakadt az emberi faj kegyetlenségének teljes súlya és napokig kellett siratnom az óriás alkákat, hiszen a történetét korábban is ismertem. Nem beszélve arról, hogy A természet csodái ötödik füzete foglalkozott még az énekes hattyúk barbár mészárolásával, a maorik által kipusztított moával és a vándorgalamb kiirtásával. Ezen fajok egyikére sem emlékeztem ebből az időből, csak az óriás alkára. Talán mert a rajzokon az ő kihalását ábrázolták a legvéresebben.

Az óriás alka Izland, Grönland és Skócia partjainál volt honos. Lúd méretű, pingvinszerű madár volt, mely egyetlen tojást rakott. Bár röpképtelen volt, ahogy a pingvinek, kiválóan úszott. Az óriás alkát a XVIII-XIX. században kezdték tömegesen öldösni. Hajósok, bálnavadászok számára szolgált élelemforrásként. A madár minden részét felhasználták a húsától a csontjáig.* Szerencsétlen gyámoltalan állatokat tömegesen hajtották fel a hajók fedélzetére, ahol aztán bunkókkal verték őket agyon. Ahogy csökkent a számuk, úgy váltak egyre értékesebbé. A gyűjtők és a múzeumok vagyonokat fizettek a bőrükért és a tojásaikért. Ez a folyamat aztán odáig vezetett, hogy 1844. június 3-án három szerencsevadász partra szállt Izlandon abban a reményben, hogy talál még az eltűnőben lévő madárból, melyek tetemét jó pénzért adhatják el. Sajnos küldetésük szerencsével járt, az utolsó párt is elpusztították, így az óriás alka megszűnt létezni. Kb. 80 lenyúzott tollazat és 23 csontváz őrzi csupán az emléküket.

Bár az én gyermeki lelkületemet az órás alka pusztulása viselte meg leginkább, a dodó kihalásának története azt hiszem ennél is elkeserítőbb. Ugyanis amíg az óriás alkákat legalább megették és testrészeit felhasználták, addig a dodó irtásának oka az unalom volt, a kegyetlenség és a közöny.

A dodók és több szigeti röpképtelen madár egészen Új-Zélandig rokon fajok egymással, és vélhetően ugyanannak a galambfajnak a leszármazottai. Mivel a szigeteken természetes ellenfelük nem volt, méretük megnőtt, repülési képességüket pedig elvesztették.

A madár nevének jelentése a portugál „hülye” szóból származik. Amikor a portugál tengerészek 1507-ben Mauritiusra érkeztek, a szigeten rengeteg volt ebből a naiv röpképtelen madárból. Mivel őseik évezredek óta nem találkoztak ragadozókkal és természetes ellenségük a szigeten nem volt, teljes bizalommal közeledtek a tengerészekhez és egyáltalán nem féltek tőlük. Ez okozta a vesztüket. Ami igazán megrendítő a dodó kipusztulásában, az nem is magának a fajnak az eltűnése, hiszen erre számtalan példa volt a Föld történetének során, hanem az, hogy a portugál tengerészek annak ellenére pusztították őket, hogy rágós, zsíros húsuk szinte ehetetlen volt. A dodók bunkókkal történő agyonverése egyfajta „sportnak” vagy jó mókának számított. 1638-ban aztán holland telepesek költöztek a szigetre. A behordott kutyák, disznók és patkányok megették a dodók tojásait. Élőhelyeiket az emberek cukornáddal ültették be. Kétszáz év sem kellett ahhoz, hogy végleg kihaljon.

Ha már kipusztított madarakról esik szó, mindenképpen meg kell említenem a moát, melyről Richard Dawkins így ír Az Ős meséje c. könyvében: „Mintegy tíz moafaj élt Új-Zélandon, amelyek a pulyka nagyságútól a strucc kétszereséig terjedtek. A moák abban a tekintetben különlegesek a röpképtelen madarak között, hogy egyáltalán nincs nyoma szárnyaknak, még lappangó szárnycsontmaradványok formájában sem. Új-Zélandnak mind az északi, mind a déli szigetén virágoztak, egészen a maori nép Kr.u. 1250 körüli beáramlásáig. Könnyű zsákmányt jelentettek, és nem kétséges, hogy ugyanazon oknál fogva, mint a dodó. A (kihalt) Haast-sasok, a valaha élt legnagyobb sasok kivételével több tízmillió évig nem találkoztak ragadozókkal, amíg a maorik le nem mészárolták őket, kiválogatva a legfinomabb részeiket, a többit meg elhajigálva, nem először hazudtolva meg a nemes vadember ábrándos mítoszát, aki tiszteletteljes harmóniában él a környezetével. Mire az első európaiak megérkeztek, alig néhány évszázaddal a maorik után, az utolsó moának is vége volt.”

Számtalan példát lehetne még hozni az ember által kipusztított állatokra, azonban hozzám ez a három áll a legközelebb. Az állatok közül ugyanis a madarakat szeretem a legjobban (és a dinoszauruszokat, de mind tudjuk, ez a kettő nem is áll annyira messze egymástól). Amíg ezt a cikket írtam, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy időben minél közelebb esik hozzánk egy kihalt faj, annál nagyobb sajnálatot érzünk a kipusztulása miatt. A saját korunkban élő fajok kihalását elkeserítőnek tartjuk, a dodót sajnáljuk, a mammutok kihalását a jégsapkák visszahúzódása miatt törvényszerűként éljük meg (holott az is lehet, hogy ezen faj kihalása is a mi lelkünkön szárad), míg a dinoszauruszokra vagy más, többmillió éves fajokra a múlt letűnt emlékeiként tekintünk a sajnálat legkisebb jele nélkül.

Tömeges kihalások a földtörténet során (magyarázat az alábbi szövegbe ágyazott linken)

Az, hogy a Földön fajok halnak ki, már évmilliókkal az ember megjelenése előtt jellemezte a bolygónkat. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy többmillió faj pusztult ki az élet megjelenése óta. A Földön élő állatokat nem csak az ember veszélyezteti kizárólagosan (még ha jelenleg mi is vagyunk a legnagyobb veszélyforrás) hanem azok is veszélyeztetik (és akár ki is pusztítják) egymást. Az emberek többsége ugyan csak a dinoszauruszok kihalásáról hallott (a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófában nem csak a dinoszauruszok, de a létező fajok kb. 75%-a is kihalt), holott az élet megjelenése óta több tömeges fajpusztulásról tudunk, melyeknek okát homály fedi. Ezekből következtethetünk arra, hogy a tömeges fajpusztulások – legyen ez bármilyen elkeserítő, de – egyáltalán nem kivételes jelenségek az evolúció történetében, inkább az evolúció mindennapi elveinek óhatatlan következménye. Az ember éppígy szolgálhat egy következő tömeges fajpusztulás okaként. Ami a saját véleményemet illeti, azt hiszem, szolgálni is fog. A kérdés inkább az, hogy vajon ő maga is pusztul a többi fajjal együtt, vagy képes lesz kilábalni a léte keltette tragédiából.
_________________________________________________________________________________
Források:
Dietmar Mertens, Johann Brandstetter, Magdolna Francz: Fogyatkozó állatvilág
Charlie Bood: A természet csodái 5.
Richard Dawkins: Az ős meséje (A dodó meséje, Az elefántmadár meséje c. fejezetek)
Mark Buchanan: Itt és mindenütt (Gyilkos idők c. fejezet)

Jesus Camp

2010-11-18T17:47:00.001+01:00

Sokkot kaptam.

Magyarul sajna csak ezt a nem túl jó összefoglalót találtam.

Ellenség: a mentol

2010-11-14T12:12:00.003+01:00

Az Elmex fantasztikus találmányára egy barátom hívta fel a figyelmem, aki csupán fogkrémet szeretett volna vásárolni magának, ám nagy megdöbbenésére annak oldalán a következő felirat szerepelt: "homeopátiás kezelés-kísérő".

Nem, én sem tudtam, mit jelent, ha egy fogkrém homeopátiás kezelés-kísérő, ám az internet hozzásegített a megvilágosodáshoz: mivel a mentol gyengítheti a homeopátiás készítmény hatását (?), mert kioltja a rezgéseit (?), ezért bármilyen mentoltartalmú termék fogyasztása és használata ellenjavalt:

De mivel mossanak fogat a homeopátiás kezelésben részesülő betegek? Az Elmex kutatócsoportja fejleszett, fejlsztett, aztán megszületett a megoldás a "problémára" a mentoltalan homeopátiás kezelés-kísérő fogkrém formájában.

Hogy mik vannak!

Dawkins filmje magyarul

2010-11-10T23:06:00.006+01:00

Gondoltam népszerűsítem én is, ha már egy honfitársunk volt kedves és lefordította Richard Dawkins "Root of All Evil" c. dokumentumfilmjét magyarra és feliratozta. A film öt darabban látható, ez az első. Kinek van ideje, tekintse meg. Akad benne pár megfontolandó gondolat és elrettentő példa.

Szkeptikus Társaság kontra ÉRTEM: vita (?) az evolúcióról

2010-11-06T19:39:00.003+01:00

"Ha nem beszélsz azzal, akivel pedig szót lehetne érteni, veszni
hagytál egy embert. Ha pedig beszélsz azzal, akivel nem lehet szót
érteni, elvesztegetted szavaidat. Az okos ember sem az embereket nem
hagyja veszni, sem a szavait nem vesztegeti el".

Konfuciusz

Először csak rácsodálkoztam. Már késő este volt mikor elém került az információ, épp aludni készültem. A rácsodálkozáson kívül többre nem volt energiám. Aztán másnap, mikor tiszta fejjel néztem rá az Evolúció kontra Intelligens tervezés oldalra, teljes volt bennem az értetlenség. "Vita? Mégis minek? Valóban elhiszi bárki, hogy ez akárhova is vezethet?"

Mivel úgy gondolom, kifejezetten rossz döntés volt a Szkeptikus Társaság részétől vitába bonyolódni az evolúcióról, szerettem volna pár sorban leírni ezt a blogjukon. És ekkor jött a döbbenet: miuán többen kritikus hangot ütöttek meg a Szkeptikus Társaság döntését és az Értem Egyesületet illetően, a kommenteket letiltották. Szépen állunk, mondhatom. Csalódtam.

Felteszem a kérdést: ha egy csoport agresszívan hirdetné (mint ahogy egyébként ilyen csoport is létezik) hogy igenis a Föld a világegyetem középpontja és körülötte kering a Nap, lenne bárki, aki leállna vele vitatkozni? Ha mások a Föld alakját vennék célba, és "bizonyítékokkal" igyekeznének alátámasztani, hogy az lapos, akadna olyan geológus, aki válaszra méltatná? Mi oka lenne hát bárkinek leállni az intelligens tervezés pártiakkal, hacsak az nem, hogy növelje a népszerűségét és teret adjon neki olyan területen, ahol semmi keresnivalója?

Tavaly magam is megemlítettem pár sorban, többek között miért nem szabad vitatkozni az intelligens tervezettség és a kreacionizmus hívőivel. Ezt azóta nem csak az ID képviselőivel, de valamennyi olyan emberrel és ide író kommentelővel szemben tartom (legalábbis igyekszem) akik hit alapon, zavaros áltudományos butaságokat dörgölnek az orrom alá. Okos ember tudja: a hittel nem szállhat szembe, főleg nem észérvekkel. És az ID nem más, mint egy csökönyös vakhit, zavaros, romlott áltudományos masszába ágyazva. A vitával a Szkeptikus Társaság nem azt éri el, hogy az ID kevésbé tűnik tudományosnak a laikusok előtt, hanem épp az ellenkezőjét: azt a képet erősíti, hogy van még mit megvitatni az evolúció létjogosultságával kapcsolatban.

Az, hogy egyáltalán leálltak velük vitatkozni, már hatalmas siker az Értem Egyesület számára. Az emberek többsége nem fogja elolvasni a hosszú vitairatokat, csak magáról a vita létéről lesz tudomásuk. És közben az intelligens tervezettség is döngetheti a mellét: az evolucionisták beadták a derekukat! Lám, szükséges a párbeszéd, a "kulturált vita". Hisz bőven van itt mit megbeszélni!

Néhány javaslat hasonlóan értelmes viták indítására, természetesen csakis "kulturált" keretek között

De ha nem így, akkor hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy többen csatlakozzanak hozzájuk? Egyrészt nagyobb figyelmet kellene fordítani az oktatásra és a tájékoztatásra. Másrészt ott a humor. (volt erre egy nagyon jó kezdeményezés, igazán sajnálom, hogy végül csak kezdeményezés maradt) Ha nevethetünk azokon, akik tényként állítják, hogy a Föld lapos, ha kinevethetjük azokat, akik szerint az ember a világ közepe és érte jött létre nem csak minden földi élőlény, de egy felfoghatatlanul hatalmas és komplex Univerzum is, miért ne lehetne nevetni a teremtéshívőkön is? Miért kellene tisztelni őket és megadni nekik, hogy "kulturált" keretek között érvelhessenek az evolúció ellen? Hiszen már ezt a "kulturált vitát" is azzal kezdik, hogy szándékosan félreértelmezik Richard Dawkins mondatát, majd további ferdítéseknek lehetünk tanúi. Magyarul hazudnak, torzítják a valóságot és elismert biológusok is tudósok kiragadott mondatait helyezik olyan szövegkörnyezetbe, hogy azok őket igazolják. Hát lehet így "kulturáltan" vitatkozni? Érdemes egyáltalán? Kialakulhat egyáltalán párbeszéd a blogon belül?

Nem. Természetesen nem. És őszintén szólva nem tetszik az a tendencia, hogy hirtelen fontos lett az, hogy a két nézet közti ellentmondásokat megvitassák. Olyannyira fontos, hogy az ellenvéleményeket a tisztelt társaság meg sem hajlandó hallgatni ezzel kapcsolatban. Láttunk már ilyet a történelemben: egy ideológia képviselőire a csoport tagjai először csak legyintenek, aztán leállnak velük beszélgetni, később már azokra legyintenek, akik nem vallják az adott ideológiát, majd egyszer csak hopp, az ideológia kötelező lett a csoporton belül. Néhány évtized elég hozzá.

Az evolúció nem szorul védelemre. Csak azok gondolják az ellenkezőjét, akik a hit szemüvegén át néznek a világra, és vakok a tényekre. Ezért nem helyes úgy tenni, mintha valóban védeni kellene. Mert akkor már mások is elhihetik.

Stephen Jay Gould Dawkinsnak adott tanácsa ma is és itt is érvényes: az intelligens tervezés hívői nem érdemlik meg, hogy vitába szálljanak velük. Mert a vita már fél siker a számukra. És ez nem megengedhető.

UPDATE: A Szkeptikus Blogon időközben feloldották a vitára vonatkozó komment korlátot, így újra szabad a szó! :)

Hitehagyók

2010-10-25T15:25:00.002+02:00

Pár hónapja egy iszlámra áttért magyar nőnek jegyeztem meg (beházasodott), hogy nagyon könnyen díszeleg muszlimként egy olyan liberális országban, mint Magyarország, de próbálja csak ki ugyanezt Iránban vagy Szaúd-Arábiában (ahol a nők egyáltalán nem válnak jogilag nagykorúvá, vagy az apjuk vagy a férjük gyámsága alatt állnak egész életükben). Vajon akkor is arról magyarázna-e nekem, hogy az iszlám jobban tiszteli a nőket, mint az európai kultúra? Ő egyszerűen ellenkezett, pedig akár vissza is dobhatta volna a labdát: könnyen beszélsz te istentelenségről egy olyan liberális országban, mint Magyarország! Próbáld meg ugyanezt az Egyesült Államokban. Vagy Marokkóban.

Eddig nem nagyon gondoltam bele, de tulajdonképpen rendkívül könnyű dolgom van itt Magyarországon ateistaként (valamiért idegenkedem attól, hogy magamra ragasszam ezt a címkét, talán azért, mert címke, de nevezzük nevén a dolgokat). A családom nem utált ki emiatt, a munkahelyemről sem akartak kirúgni, mert senkit nem érdekel a vallásokkal kapcsolatos meggyőződésem, senki nem fenyeget meg vagy közösít ki, és nem is néz le senki. Ma Magyarországon az emberek nagyrészét nem igazán érdekli a vallás, ahogy én is vajmi kevés figyelmet fordítok arra, melyik embertársam milyen hitet is vall magáénak. Jó lenne, ha ez így is maradna, és remélem, hogy az, ahogy az új kormány a keresztény értékrendet erőlteti, megmarad látványos politikai külcsínynek anélkül, hogy az emberek különösebben komolyan vennék (bár a törvénytervezetek kapcsán elég látok okot aggodalomra).

"Nem hiszek semmiféle felsőbb lény, Isten vagy erő létezésében." Minél sötétebb színű az ország, annál magasabb az ateisták aránya. (2005. forrás: Wikipedia)

Ha ugyanezt valami vidéki amerikai kisvárosban tenném, az emberek valószínűleg elfordulnának tőlem. Ha pedig egy muszlim országban vállalnám fel a nézeteimet, az könnyedén kerülhetne az életembe is.

Ennek a bejegyzésnek az ötlete pár nappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem, amikor rákattintottam a YouTube-on egy videora, amely egy marokkói hírt tartalmazott egy 19 éves arab ateista bloggerről, akinek a fenyegetések miatt el kellett hagynia az otthonát. Meglepetten ismertem fel a fiút, ugyanis szerepel a Facebook ismerőseim között és korábban is váltottam vele pár levelet. Mivel nyíltan iszlám ellenes, ateista és a női egyenjogúságot szorgalmazó bejegyzései voltak, valamint a nevét és arcát is vállalta, meg voltam győződve arról, hogy valahol Európában van. De tévedtem. A fiú Marokkóban él. A videót látva azonnal írtam neki egy levelet, kiderült, hogy azóta meg is támadták és összeverték, így jelenleg bujkál és az ország elhagyásán gondolkodik. A sorait olvasva kicsit elszégyelltem magam, hogy a blogomra érkező hozzászólások miatt képes vagyok bosszankodni. Hiszen az, ha egy ismeretlen akárki valamilyen néven rosszindulatú és/vagy buta megjegyzéseket tesz, semmi ahhoz képest, ha valakinek valóban az élete és a testi épsége forog kockán pusztán a lelkiismereti meggyőződése miatt.

És a fiú félelme nem alaptalan. A Saria szerint a hitehagyásért halál jár, és bár Irán és Szaúd-Arábia kivételével a muszlim országok nem követik ezt a gyakorlatot (ott is ritkán hajtják végre a büntetést), épp elég vallási fundamentalista akad, aki szerint a kivégzés volna a helyes eljárás.

Iránban tavaly öt ember került siralomházba azért, mert megtagadták az iszlám hitet. Tudomásom szerint egyiküket már kivégezték. Idén júniusban a Maldív-szigeteken pedig egy 25 éves férfit több fenyegetést követően akasztottak fel amiatt, mert meggondolatlanul elárulta kollegáinak és ismerőseinek, hogy ateista.

Az iszlám országokban élő ateistáknak bujkálniuk kell, egymástól is el vannak szigetelve, hiszen mivel a nézeteikről nem mernek beszélni, véleményüket, tapasztalataikat nincs kivel megosztani. Egyedül az internet képezhetne ez alól kivételt. Tudom, hogy korábban a http://www.el7ad.com/ oldal lehetőséget adott nekik a gondolatcserére, most azonban az oldalra kattintva úgy látom, sajnos sikeresen felszámolták és már nem üzemel.

Szerény véleményem szerint az iszlám a világ legintoleránsabb és legerőszakosabb vallása. Lehet olyan érvekkel jönni, hogy "milyen kedvesek voltak, amikor kint voltam nyaralni", de nem árt szem előtt tartani azt, hogy nyaralni menni egy-két hétre és kint élni, két külön dolog. Így is akad épp elég történet kellemetlen helyzetbe került turistákról, annak ellenére is, hogy a keleti országoknak jelentős bevételt jelentenek a nyugati pihenni vágyók. Ugyanakkor tény, hogy a szeptember 11-i merénylet óta a sajtó hajlamos torz képet festeni a Közel-Keletről és az iszlám vallású emberekről.

Nem, nem hinném, hogy az iszlám vallást követő emberek rosszabbak mint bárki más. Azonban nem árt szem előtt tartani Steven Weinberg mondatát: "Akár lenne vallás, akár nem, mindig volnának jó emberek, akik jót tennének, és rossz emberek, akik rosszat. Ahhoz azonban már vallás kell, hogy jó emberek is rosszat tegyenek."

__________________________________________________________________________________

Források:

http://freethinker.co.uk/2010/07/14/muslim-apostate-found-hanged-after-admitting-he-was-an-atheist/

http://szekularisfigyelo.blog.hu/2010/05/08/szabad_a_szo_de_kizarolag_online

http://szekularisfigyelo.blog.hu/2009/11/10/kivegzes_ateizmusert

Ha van rá idő

2010-10-21T23:08:00.001+02:00

Ma este bevackoltam magam a párnák közé, és megnéztem ezt a több mint egy órás videót Richard Dawkins, evolúcióbiológus, és Neil deGrasse Tyson, asztrofizikus előadásáról. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam, szórakoztató, humoros és informatív. Kinek kedve, ideje engedi, nézzen bele.

Szkeptikus Klub a székely írásról

2010-10-20T19:47:00.005+02:00

A tegnapi Szkeptikus Klubba kicsit talán túlságosan kétkedve léptem be. Ezt a kétkedést az előadó személye váltotta ki belőlem: Sándor Klára számomra egy közel sem szimpatikus SZDSZ-es politikusnő volt, aki anno kezdeményezte a (szerintem teljesen értelmetlen) női kvóta bevezetését és akinek tévéképernyőn tett megnyilvánulásai sok esetben csak mélyítették az SZDSZ iránti ellenszenvemet (úgy vélem, ennek a pártnak az „áldásos” tevékenysége vezetett odáig, hogy mára a liberális jelző szitokszóvá lett Magyarországon).

Azonban mivel nem tudtam arról, hogy Sándor Klára nyelvész és turkológus, a klub témája pedig nem politikai hanem nyelvészeti témájú (A székely írás), úgy döntöttem félreteszem a politikai megnyilvánulásaival kapcsolatos ellenszenvemet és megnézem, mit tud felmutatni a saját szakterületén. Elvégre a Szkeptikus Klub előadásai eddig csupán egyetlen esetben okoztak kisebb csalódást. Szubjektív ellenszenvemen kívül nem volt okom feltételezni azt, hogy Sándor Klára előadása rossz lesz.

Már az első benyomás kezdte felülírni a bizalmatlan kétkedésem: Sándor Klára bennem egy akaratos, férfias karakterként élt, ám ezzel ellentétben egy határozott, de nőies alak lépett be a tanterembe. Magam is meglepődtem azon, hogy amint beszélni kezdett, mind előadásmódjával, mind annak tartalmával hamar elnyerte a rokonszenvemet, hiszen gondolkodása és véleménye sok esetben fedte az enyémet.

Tudni kell még róla, hogy ma Magyarországon ő az egyetlen nyelvész, aki a székely írással foglalkozik. A székely írással, ami rovásírás ugyan, de nem minden rovásírás székely írás, és erről sokan hajlamosak megfeledkezni dicső sumér-japán-szíriuszi múltunk kutatása során. Ennek oka talán az, hogy a székely írás kutatásához nem elegendő pusztán a történelem ismerete vagy a nyelvészet, de a turkológia is elengedhetetlen hozzá, éppúgy, mint a korai magyar irodalom ismerete.

Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy saját szemszögemből beszámoljak Sándor Klára előadásáról és megpróbáljam összefoglalni azt.

A székely rovásírás ma rendkívül népszerű: táborokat és találkozókat tartanak, több helyiség rovásírással is kiírja nevét a határára, rovásírással ellátott emlékművek keletkeznek stb. Ezek az írások azonban 1990 utáni ábécéket használnak, és nem felelnek meg az eredeti kritériumoknak. A rovásírás nagyon felkapott szélső jobb oldali körökben is, mely körök igyekszenek kisajátítani az írást. Komoly veszélye fenyeget annak, hogy a székely rovásírás, mely éppolyan nemzeti szimbólumunknak számított, mint a Turul madár vagy az Árpád-sávos zászló, eme jelképeink sorsára jut, és a szélsőjobbos nézeteket vallókhoz kötik (a közönség egyik tagja szerint ez már megtörtént). Probléma ezen kívül, hogy ugyan az internet tobzódik a rovásírásról szóló információkban és írásokban, ezen írások jelentős többsége teljesen megbízhatatlan vagy pontatlan, és félrevezető, a Wikipediát is beleértve. A székely rovásírást rendszeresen keverik össze avar vagy más rovásírásokkal, melyeknek a székelyhez semmi köze. A merészebbek elmennek egészen a kőkorig, bátran állítva, hogy a magyar nyelv és a székely rovásírás 50.000 éves (az a tény sem zavarja őket, hogy a legkorábbi barlangrajzok is „csak” 25.000 évesek, a legkorábbi írások pedig Kr.e. 3500 körülre datálhatóak). A kérdést sajnos egyre jobban átitatja a politika, s ha nem vigyázunk, odáig jutunk, hogy a politikai nézeteink határozzák meg, mit vallunk a magyarság eredetéről és a rovásírásról. Már most probléma, hogy a székely írás iránt érdeklődőket gyakran fasisztának bélyegzik, egyébként teljesen alaptalanul.

A székely írás alapvető jellemzői a következők:

betűírás, mely jobbról balra olvastatik
betűi szögletesek, ahogy minden rovásírás betűi (és egyébként minden vésett írás)
betűi megfelelnek a magyar nyelvnek, a magyar hangrendszerhez készült, tudatosan alakították ki
kiejtés szerint írunk vele, a kiejtéskönnyítő magánhangzók azonban nem a mássalhangzó előtt, hanem mögötte szerepelnek (tehát nem „bé” „cé” „dé” hanem „eb” „ec” „ed”)
magánhangzókat elhagyják
mássalhangzók rövidek
ligatúrák: betűk összevonása egyetlen jelben
arameus eredetű írás

Ha a székely írás emlékei után kutatunk, felmerül a kérdés, mit is tekintünk annak. Székely írással írott hosszabb szövegek nem állnak rendelkezésre, elsődleges emlékeink a székelyföldi templom feliratok, melyek főleg a református templomokban őrződtek meg szépen. Ezek az „itt jártam” típusú üzenetekhez hasonlíthatóak, papok, mesterek kézjegyei. Kérdőjel övezi azonban a karácsonyfalvi, a bonyhádi és az aranyosszentmihályi feliratokat, mert ezeket magyarul olvasni nem tudjuk. Emlékeknek tekinthetőek még az ábécék, az kicsit kérdéses azonban, hogy a tankönyvek vagy a titkosírások ide sorolhatóak-e. Kérdéses, hogy a székely írásnak volt-e valaha természetes használata, mert erre vonatkozó emlék nem maradt fenn. (ha valóban fába vagy rováspálcába véstek vele, azok könnyedén korhadtak szét idővel)

Székely írással a következő templomfeliratokat ismerjük:

A XV. századból: Gelence, Dálya, Kilyén, Vargyas

A XVI. századból: Csíkszentmihály, Derzs, Bögöz, Dálnok, Berekeresztúr

A XVII. századból: Rugonfalva, Énlaka

A székely írással kapcsolatban többször felröppent a gyanú, hogy a humanisták találmányáról van szó. A nézetet vallók szerint azért, mert nincs semmi nyoma a természetes használatnak, és a székely írás emlékei is csak a XV. századtól jelennek meg.

Az első gyanús jel maga Thuróczy János, Mátyás király krónikása. Mátyás királyról tudjuk ugyanis, hogy előszeretettel hívatta magát II. Attilának, és szorgalmazta a magyarság hunokkal való rokonítását illetve a hun hagyományokat (a magyarok és a hunok rokonsága Kézai Simon tollából fakadt, aki IV. Kun László király jegyzője volt). Thuróczy volt az első aki komolyabban értekezett a székely rovásírásról 1488-ban írt krónikájában. Sok mindent átvett Kézaitól, azonban míg Kézai negatívabb színben tünteti fel a székelyeket (vélhetően, mert a székelyek csatlakoztak utoljára a magyarokhoz, és akkor még jobban idegeneknek tekintették őket) és azt állítja, keveredtek az Erdélyben elő vlachokkal, addig Thuróczy arról ír, hogy a székelyek megőrizték tisztaságukat, nem keveredtek, és írásuk, melyet fába róttak, is sajátjuk volt. Gyanút ébreszt a Nikolsburgi ábécé (jobbra) is, mely Thuróczyval egykorú, ráadásul a héber ábécével szerepelteti egy lapon a székely betűket. Az íráson ékeket is próbáltak rajzolni, mintha az írást fába rótták volna, de mint írtam, ennek alapja kétséges, hiszen fába rovott írásemlékünk nincsen.

Szamosközi István titkosírásként használja, II. Rudolf ellen írott gúnyversének papírra vetéséhez, illetve ezekkel a betűkkel írja meg Bocskai Erzsébet és Galfi János viszonyát.

A székely írás felkapottá válik a peregrinus diákok között is, akik egymás emlékkönyveibe írnak székely betűkkel, de nem csak magyarul.

Szó esett még a Bolognai Rovásemlékről és az isztambuli (vagy konstantinápolyi) feliratról. Részletesebben itt, én sajnos nem jegyzeteltem elég jól ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel írjak róluk.

De vajon valóban humanista találmány lenne a székely írás? Elég bizonyíték az, hogy nem maradt fenn természetes használatra utaló lelet és akad pár érdekes egybeesés? Sándor Klára szerint nem. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ezt az írást megalkossa a XV. században, kiváló fonológusnak kellett volna lennie, és tisztában kellett volna lennie olyan tényekkel és összefüggésekkel, amelyeket csak saját koránál később fedeztek fel.

A székely írásban a betűformák egységesek. Magyar fonémáknak felel meg az írás, a „d” hang betűjét csupán egyetlen vonal különbözteti meg a „gy” hangtól. Az „u” és a „v” illetve az „i” és a „j” betűk hasonlóságában a latin hatás érhető tetten, ám ettől nagyobb súllyal esik a latba az „a”, „o”, „e” és „l” betűkön látható szláv hatás. A székely írás betűi közül négy megegyezik a keleti türk rovásírás betűivel. És ott van a három máig megfejtetlen templomi emlékünk: a karácsonyfalvi, a bonyhádi és az aranyosszentmihányi, melyeket székely betűkkel rótták, ám magyarul nem olvashatóak. Talán törökül lehetnek. Eme templomírások pontos korát meghatározni nem tudják, talán a XIII. században keletkeztek.

Török eredete lenne hát a székely írásnak?

Annyi bizonyos, hogy a Volga vonalától nyugatra sokféle török nép élt, akik sokféle ábécét fejlesztettek ki maguknak, és amelyeket a mai napig sem tudunk olvasni. A székely írás talán a nyugati türkkel függhet össze, vagy vele közös eredetre vezethető vissza.

A leghosszabb feliratokat avar rovásírással írtak, ezek azonban nem székely írással írt szövegek. Az írások a Nagyszentmiklósi kincs tárgyain láthatóak, 13 tárgyat díszít rovásírt felirat.

A honfoglaló magyarok rovásírásával kapcsolatban lelet csak egy van, egy tegez, csupán néhány jellel. Ezt olvasni nem tudjuk, az azonban bizonyos, hogy a jeleknek semmi köze a székely betűkhöz.

Van még egy érdekes lelet, egy IX. századból származó vasmegmunkálás során használt fúvócső, a rajta lévő jelek hasonlóságot mutatnak a székely betűkkel. Az írást azonban magyarul olvasni nem tudjuk.

A székely írás a magyarság számára fontos jelkép, azonban egészen bizonyosnak tűnik, hogy nem volt a honfoglaló magyarok (akik egyébként magyar és türk nyelvűek voltak) írása, és valószínűleg sosem használták természetes úton, ellentétben a türk írásokkal. A székely írást 50.000, de akár 5.000 évre visszavezetni pedig egyenesen nevetséges, hiszen a legkorábbi rovásírásos emlékünk a VII. századból való, az sem székely. A székely rovásírásos emlékek biztosan csak a XV. században jelennek meg.

Sajnálatos, hogy éppen Magyarországon idegenkednek annyira a székely írástól a nyelvészek, hogy gyakorlatilag a 30-as évek óta csak turkológusok foglalkoznak vele, magyar nyelvtörténészek nem. Holott a székely írás magyar nyelvemlék. Éppen a rovásírásba egyre erősebben kapaszkodó szélsőségesen gondolkodók miatt, szükség lenne arra, hogy valódi természetében őrizzük meg ezt a jelképünket, és ne mint egy 50.000 éves civilizált múltunkat bizonyító megalomán csökevényt.

________________________________________________________________________________

Sándor Klára magyarsággal kapcsolatos írásai a Galamuson itt!

Dawkins az erkölcsről

2010-10-17T23:02:00.002+02:00

Miért kéne vallás valamihez, ami már a vallások előtt létezett?

"Az erkölcsi kódunk lejárt"

2010-10-10T00:13:00.004+02:00

Ráakadtam erre a cikkre. Bár nem mondanám, hogy minden sorával egyetértek, gondoltam lefordítom és kiteszem, mint olvasnivalót. Szerintem elgondolkodtató kérdést feszeget. (aki teheti, inkább olvassa angolul, mert lehet benne hiba)

Szerkesztői megjegyzés a cikk szerzőiről: Yaron Brook az Ayn Rand Center for Individual Rights elnöke és a forbes.com kolumnistája; Onkar Ghate a központ kutató ösztöndíjasa.

"Az emberi előrehaladás jó eszméket igényel." - CNN

Gondoljunk csak két alapvető eszmére, hogyan jelentek meg modern világunkban. Most lépjünk vissza csekélyke 600 évet amikor a modern tudomány még nem létezett.

A férfiak és a nők mocsokban és szennyben éltek és haltak meg, jobbára közönyösen viseltettek a testüket pusztító kórokozók és a világegyetemet irányító természeti törvények iránt. Ehelyett egy állítólagos természetfeletti erőhöz fohászkodtak, hogy utat mutasson ebben a könnyekkel övezett világban.

Azonban olyan elméknek köszönhetően, mint Galileo Galilei, Sir Isaac Newton, Louis Pasteur and Charles Darwin, ma már nem így látjuk a világot. Ők tanították meg nekünk megismerésünk módszerét: az alapos, matematikailag pontos vizsgálatot, a lépésről lépésre történő következtetést és általánosítást, és a szisztematikus, bizonyíték alapú elméletépítést.

Bennük megvolt a bátorság, hogy próbára tegyék az elsáncolt hatalmat, hogy félre lökjenek babonát és ellenszegüljenek a pápának. Ahogy mások is követni kezdték a csapást, melyet az első tudósok tapostak, az emberi tudás drámaian kitágult. Egy második eszmének köszönhetően a tudás robbanása betört az elzárt laboratóriumokba és az elefántcsont tornyokba. A gondolkodók egy másik merész csoportja szembeszállt a politikai tekintélyelvűséggel.

Királyokat és nemeseket söpörtek félre, hogy helyet csináljanak az emberi jogoknak. Ez az eszme adott életet egy új nemzetnek, szeretett Amerikánknak, ahol az egyénnek szabad volt gondolkodni és a saját boldogságát követni. Egy új ember emelkedett fel: az individualista.

Miközben rabló báróknak kiáltották ki őket, amit ezek az egyének tulajdonképpen csináltak az az volt, hogy vagyonokat kerestek a tudományos felfedezésekkel és azok eladásával.

Találmányok és termékek sora következett: automobil, olaj, rádió, antibiotikum, hűtőszekrény, elektromosság, mosógép, légkondicionáló, vízvezeték minden lakásban, repülőgép, és így tovább és így tovább, egészen napjaink asztali számítógépéig és a mobiltelefonig

Próbáljuk elképzelni az életet mindezek nélkül. Nem könnyű.

De amint idáig jutottunk ezzel a két eszmével, az emberi előrehaladás egy harmadik eszme kibontakozását követeli, hogy teljes legyen a tudományos és a politikai forradalom; ugyanis még mindig a múlt erkölcsére tekintünk.

Habár ma már kevesen fordulunk az Ótestamentumhoz vagy a Koránhoz ha a Föld korát akarjuk meghatározni, közülünk még midig túl sokan fordulnak ezekhez a könyvekhez úgy, mintha kizárólag ezek mutathatnának utat erkölcs és morál kérdésében. Ezekből tudjuk azt, hogy a hit az ész felett, a társadalmi áldozat az egyéni érdek felett áll.

De minél komolyabban vesszük ezeket a régi erkölcsi tételeket, annál gyanúsabbá válik az, hogy valóban a modern eszmék felelősek-e az emberi előrehaladásért. A tudósok a laborjaikban nem bizonyították a hit felsőbbrendűségét. Thomas Jefferson az ő Nyilatkozatában nem hirdette ki a kollektív áldozat felsőbbrendűségét. Miért gondoljuk hát, hogy ezek az ideák vezetnek az erkölcsi megvilágosodás ösvényén?

Talán az összes kárból, amit ezek a divatjamúlt erkölcsök okoznak az emberi fejlődésnek, a legjelentősebb az, hogyan torzítják elképzésünket a morális eszmékről.

Kérjünk meg az utcán bárkit, hogy nevezzen meg egy erkölcsi hőst; ha nincs épp nagy sietségben, valószínűleg olyan neveket mondana, mint Jézus Krisztus vagy Teréz Anya. Azért, mert ezekről az emberekről azt tartjuk, hogy személyes hasznukat félredobták a társadalmi jó érdekében. Senkinek eszébe sem jutna olyan embereket megnevezni, mint Galilei, Darwin, Thomas Edison vagy John D. Rockefeller.

Holott őket kellene. Inkább olyanok akarjunk lenni, mint ők, nem pedig mint a világ Teréz anyái, s ezt kellene tovább adnunk a gyerekeinknek is.

Ha az erkölcs annak megítélése, hogy felismerjük az igazságot és a bátorságot ahhoz, hogy ezek tanácsára cselekedjünk és kezdjünk valamit a saját életünkből a saját életünkkel, akkor ezek az egyének teljesítményüket illetően éppolyan nagyszerű alkotók, mint amilyen erkölcsi példaképek. Másképpen fogalmazva, ha az erkölcs egy iránytű ahhoz, hogy elérjük a boldogságot azáltal, hogy az elménkkel és a testünkkel olyan értékeket teremtünk, amelyek sikeressé teszik az életünket, akkor az erkölcs a személyes haszonról szól és nem ezek feladásáról.

Az anyagi haszon csak egy érték azok közül, amelyet elérhetünk. Azonban ékes példája az egész problémának, mert a legfontosabb, ahogyan azt egy Bill Gates vagy egy Steve Jobs példája is mutatja, hogy a pénzcsináláshoz mérhetetlen elszántság kell a termék megalkotását illetően.

A tény, hogy a pénzkeresést a legtöbb moralista figyelmen kívül hagyja, vagy a gonoszság gyökereként bélyegzi meg, arról a távolságról mesél, amelyet még meg kell tennünk.

Mindezért feje tetejére kell állítanunk a Milliárdosok felajánlásait.

A világ sosem adja meg a morális elismerést Gatesnek vagy Buffettnek azért a személyes vagyonért, amelyet összekeresetek, de felállva ünnepel, ha másnak adják a pénzüket. Azonban ez az álló ünneplés a pénz megteremtésének szól, és a haszonnak, amelyet maguknak termeltek és mindenkinek, aki kereskedett velük.

Ha az erkölcs lényege a saját sikerünk és boldogságunk hajszolása, akkor a pénz idegeneknek való átadása, összehasonlításként, morálisan nem jelentős tény. (És egyenesen rossz, ha abból a feltevésből teszik, hogy a lemondás morális.)

Tudomány, szabadság és a saját haszon keresése - ha képesek vagyunk ezt a három eszmét, mint ideálist, magunkévá tenni, határtalan jövő vár ránk.

Ma lenne 70

2010-10-08T15:26:00.002+02:00

UPDATE október 9-én: Meg voltam győződve, hogy tegnap volt kilencedike...

Harcosok

2010-10-07T20:34:00.004+02:00

A tudomány hangjai

2010-10-05T12:56:00.000+02:00

Már említettem, hogy kedvenc dallamaim között szerepel Simon & Garfunkel: Sound of Silence c. száma*. Akkor utaltam a rémes feldolgozásokra is.

Most azonban utamba vette az internet a Sound of Science c. frappáns és humoros feldolgozást. Angolosok előnyben!

* s épp ennyire szeretem a hozzá tartozó magával agadó klasszikus filmet, a The Graduate-ot (Diploma előtt)

Tényleg végtelen...*

2010-10-01T15:48:00.003+02:00

És amikor azt hiszed, ettől már nincs lentebb, eléd veti az Internet ezt...

* "Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos." Albert Einstein

A rhesus majmok és az önfelismerés

2010-09-30T16:41:00.000+02:00

Már írtam arról, hogy egyedülállónak gondolt emberi tulajdonságaink talán mégsem olyan egyedülállóak vagy emberiek. Most egy újabb különlegesnek gondolt tulajdonságról derült ki, hogy alacsonyabb rendű állatok is képesek rá, például kedvenc rhesus majmaim. Nevezetesen az önfelismerés képességéről van szó (amely szerintem egyébként is következik az általam korábban leírtakból). Részeletek itt.

Kettős mérce?

2010-09-23T20:01:00.008+02:00

Az elmúlt napokban két vallási vezető idegen országba tett látogatását kísérhettük figyelemmel: egyrészt XVI. Benedek pápa angliai körútját, másrészt a Dalai Láma Magyarországra érkezését. Mindketten magasrangú vallási méltóságok, egyikük világra adott magyarázata sem logikusabb a másikétól, mégis a két vezető fogadtatása merőben különbözött. A Dalai Lámát általános elragadtatottság és lelkesedés kísérte. Szinte bármit tehetett, az sem okozott gondot, ha feltűnően unta saját, ki tudja hány alkalommal végigcsinált előadását, ebben is "kisfiús bájt" látott a nézőközönség.

XVI. Benedek pápa Nagy-Britanniába tett vizitje koránt sem volt ennyire felhőtlen. Ha a Lámára igaz, hogy szinte minden cselekedete csodálatot váltott ki, a pápával épp az ellenkezője történt; kritikus szemek vizslatták minden mozdulatát, hogy a legkisebb hibájába azonnal beleköthessenek (XVI. Benedek még segített is nekik, hiszen a nácizmus és az ateizmus párhuzamba állításával akkora bakot lőtt, ami jelentősen megkönnyítette kritikusai dolgát). Már megérkezése előtt zúgolódtak a szekulárisok - egyébként véleményem szerint teljesen jogosan - amiatt, hogy súlyos adófontokat költenek a vizit finanszírozására, míg Richard Dawkins és Christopher Hitchens bíróság elé akarta állíttatni amiatt, mert közreműködött a papi pedofília leplezésében.

A Dalai Láma népszerű. XVI. Benedek borzasztó népszerűtlen. Elgondolkodtam, mi állhat ennek hátterében.

Tendzin Gyaco 1950 óta vallási vezető. Három éves kora előtt, 1938-ban felismerték benne a Dalai Láma tizennegyedik inkarnációját. A hagyomány szerint különféle tárgyakat tettek a kisfiú elé, melyek egy része elődje tulajdonát képezték, még más tárgyak nem. Tendzin Gyaco sajátjaként ismerte fel elődje tárgyait, ki tudta választani őket azzal a kijelentéssel: ez az enyém.

Tibet az átlag nyugati ember szemében egy elnyomott ország, melynek békés lakóit emberi jogaiktól megfosztják és sanyargatják a gonosz kínai elnyomók. Kevesen tudják azt, hogy Tibet a kínai megszállás előtt sem volt éppen a béke szigete, s lakói sem éppen azok a légynek sem ártó jámbor emberek, amint sokan gondolják. Tibet két nagyhatalom, Mongólia és Kína közé szorult. 1720-ig ez különösebb gondot nem jelentett, ekkor azonban a tibetiek maguk kértek kínai segítséget a Tibetben tartózkodó mongol katonák eltávolítására. Tibet gyakorlatilag 1793 óta kínai megszállás alatt van; a kínai császár a folyamatos politikai zavargások miatt döntött a katonai beavatkozás mellett. Bár a Láma szereti békeszerető népként leírni a tibetieket, elődjéig, Thubten Gyatso (jobbra), tizenharmadik Dalai Lámáig Tibetben létezett még halálbüntetés, csonkítás, illetve az idős emberek háztól való elüldözésének gyakorlata (én magam ez utóbbit különösen kegyetlennek tartom). Thubten Gyatso intelligens politikai vezetőnek bizonyult, s a Dalai Lámák közül ő volt az első, aki felismerte, mekkora szerepe lehet a külföldi országokkal való kapcsolatnak Tibet életében. Szeretett volna jobbítani az országa viszonyain, utak építését, postaszolgálat létesítését, az elektromosság bevezetését tervezte, s a vallásos oktatással szemben nyugati mintára szerette volna meghonosítani a szekuláris oktatást. Tervei azonban rendre fennakadtak a konzervatív egyházi méltóságok ellenállásán. Halála előtt országa megszállását és hagyományaik eltűnését vizionálta. 1933-as halálát követően újrakezdődtek a belső viszályok.

1949-ben Tibet kiutasította a kínai megbízottakat az országból. 1950-ben Kína felszólítja Tibetet a csatlakozásra, a kialakult helyzet miatt idő előtt nagykorúsítják Tendzin Gyaco-t. 1951-ben a Dalai Láma elfogadja Kína közeledését, és egy Pekingbe küldött delegáció 17 pontos egyezményt ír alá Kínával. 1951. szeptemberében több mint 20.000 kínai katona szállja meg az országot a "békés felszabadítás" érdekében. Bár az egyezmény szerint a katonák élelmezéséről Kínának kell gondoskodnia, a kínai vezetőség ezt a feladatot egyre inkább a tibeti kormánytól várja. Emiatt gyakorlatilag összeomlik Tibet gazdasága, s vészesen apadni kezd az ország élelmiszerkészlete.

Kína (mely Tibetet úgy emlegette, mint a „három nagy hiány” (üzemanyag, kommunikáció, emberek), és a „három bőség” (szegénység, elnyomás, a vallási és lelkiismereti terror) országát) adott is valamit az országnak: utakat épített, korszerűsítette az oktatást és lehetővé tette, hogy tibeti fiatalok Kínában tanuljanak. Mindez azonban eltörpül azok mellett a károk mellett, amit okoztak: beleavatkoztak az emberek életébe, s az ellenállást véres, kegyetlen módon torolták meg a résztvevőkön. A harcokba belefolyt az USA is; a CIA fegyverekkel, kiképzési programokkal támogatta a tibeti gerillaharcosokat (igen, ők lennének a jámbor, senkinek sem ártó békés emberek). A kialakult belső helyzet miatt a Dalai Láma 1959-ben Indiába menekült. A hetvenes évek elejére az amerikai-kínai kapcsolatban pozitív változás állt be, így a CIA elengedte a tibetiek kezét és megszüntette a támogatást. Tibet azóta is elnyomás alatt áll. De vajon mennyivel lenne humánusabb egy teokratikus állam, ahol az embereknek egy szűk előkelő réteget kell kiszolgálnia, ahol gyakorlatilag feudális rend uralkodik, létezik halálbüntetés, csonkítás és az idős embereket elkergetik a háztól, mert már nem bírnak dolgozni. Azt, hogy a békés és harmonikus Tibet talán mégsem olyan békés és harmonikus volt egykor, mutatja a láma visszaemlékezése is, hiszen elismeri: a teokratikus rendszer a tibeti munkásság kizsákmányolását jelentette, s így ebben a kizsákmányolásában neki is része volt.

Akárhogyan is, a nyugati világ rokonszenvét könnyű megnyerni egy kiszolgáltatott és elnyomott ország száműzetésben élő vallási vezetőjeként, mely nem utolsósorban egy olyan vallás, ami az utóbbi évtizedekben nagy népszerűségnek örvend a nyugati kultúrában.

A buddhizmussal ellentétben a katolikus vallás nem népszerű. Ennek egyik oka talán az, hogy jobban ismerjük, mint a távol-keleti történelmet. A legtöbb ember tisztában van azzal, hogyan vált a katolikus vallás egyeduralkodóvá Európában, hogyan üldözte a másként gondolkodókat, mit tett az inkvizíció, mit jelent a boszorkányüldözés. Tibet múltjáról azonban mit se tudnak, s legtöbben megelégednek a médiából sugárzott szegény kis békés, elnyomott ország torz képével.

De vajon mit tudnak XVI. Benedekről? Hogy pedofíliát támogató vezető, aki ráadásul a Hitlerjugend tagja volt? Árnyaljuk kicsit a képet.

Joseph Ratzinger a gyermek lámával ellentétben a legidősebb férfi, akit pápává választottak 2005-ben, 78 éves korában. Tizennégy éves korában a Hiterjugend tagja lett, ahogy ez egyébként minden 14. életévét betöltött német fiúnak kötelessége volt. A gyűléseken való részvételt azonban megtagadta. Apja ellenezte a náci diktatúrát, mert a katolikus értékrenddel ellenkezőnek tartotta. További szomorú érdekesség, hogy Ratzinger down kóros unokatestvérét 1941-ben elvitték és a náci eutanázia program keretein belül (mely kb. 270.000 fogyatékkal élő ember életébe került) megölték.

Ratzingert 1943-ban besorozták és Magyarországra küldték, dezertált, de elfogták. Szabadulását követően lépett be a katolikus szemináriumba.

Nézetei igen konzervatívak, ellenzi a nők pappá szentelését, a mesterséges születésszabályozást, az eutanáziát, a homoszexualitást és az abortuszt, ráadásul igen rosszul adja el magát, amit úgy vélem, konzervativizmus ide vagy oda, egy felelősséggel rendelkező vallási vezető nem engedhetne meg magának.

Hallottunk-e a pápa jótékonykodásáról és adakozásáról? Nem sokat. Ellenben az 1989-ben Nobel Béke-díjjal jutalmazott Tendzin Gyaco-ról biztosan többen tudják, hogy támogatja az SOS Gyermekfalvak szervezetet. De ki ismeri a Ratzinger Alapítványt, mely a pápa által írt könyvek bevételét fordítja jótékony célokra. Nem sokan. Hallottuk valaha azt, hogy a Dalai Lámának felróják a homoszexualitás elutasítását? Hallottuk, hogy felróják neki az abortusz és az eutanázia ellenzését? Én személy szerint soha, holott a pápának rendszeresen szúrnak oda emiatt. Pedig bizony a Dalai Láma is kijelentette, hogy az abortusz és az eutanázia gyilkosság és a meleg házasságokat sem pártolja. Azonban XVI. Benedekkel ellentétben sokkal toleránsabb ezekkel a jelenségekkel. Úgy vélem, hogy ennek oka a reinkarnációban rejlik: míg a keresztény vallás szerint egyetlen életet élünk, s azt kell a lehető legmegfelelőbben, Istennek leginkább tetsző módon végigjárnunk, addig a reinkarnáció lehetőséget ad arra, hogy kijavítsuk a hibáinkat. Abortusz? A következő életedben fizetni fogsz érte, hogy megértsd, miért tettél rosszat. Homoszexualitás? Éld meg, hiszen mindez hozzájárul a lelki fejlődésedhez, fontos állomás a Nirvana felé vezető úton. No persze házasodni meg gyereket nevelni ne akarj, talán következő életedben lesz rá lehetőséged, ha megfelelően állod a próbát.

A buddhizmus szerint szükséged van mindarra, amit megélsz. Épp ezért toleránsabb, mint a kereszténység. Amit azonban sokszor elfelejtünk, hogy lehet, hogy a buddhizmus elnézőbb, van benne egy kis leereszkedés. Én legalábbis nem egyszer éreztem már, mikor ilyen nézeteket valló ismerősöm életfilozófiám hallatán arról kezdett kiselőadásba, hogy nincs ezzel semmi baj, nekem most az válik a javamra ha ezt élem át, s hogy ő is járt korábban azon az úton, ahol én. Mindannyian ugyanazt az utat járjuk tehát, ez igaz, csak ezen az úton a buddhisták járnak legközelebb a csúcshoz. A többiek lemaradva mögöttük.

Ez az apróság azonban nem számít. Buddhistának lenni, Dalai Lámát olvasni, réges-régi pálmaleveleken keresni az életünk történetét, Prana Nadit tanulni tízezrekért és egyéb keleti ketyeréket űzni ma "trendi". Katolikusnak lenni, misére járni és elutasítani a keleti tanokat és Prana Nadi helyett a Szentháromságban hinni nemhogy nem trendi, egyenesen "gáz". S miközben a keleti misztikum divatját éli, a Katolikus Egyház itt áll egy olyan pápával, aki sokszor nem igazán fontolja meg eléggé, mit is kellene mondania (lsd: a Mohammedre tett kijelentése, melyért utólag kénytelen volt elnézést kérni, de az ateizmus és a környezetkárosítás közötti párhuzam is sok minden volt, csak épp bölcs nem, hiszen épp a szekulárisok között van a legtöbb természet- és állatvédő). XVI. Benedek egy meglehetősen népszerűtlen vallás népszerűtlen vezetője, aki ráadásul hibát hibára halmoz, s egyáltalán nem viselkedik olyan bölcsen és megfontoltan, ahogyan az egy 80-as éveiben járó méltóságtól elvárható.

Legutóbb az ateista és szekuláris gondolkodást sikerült a nácizmushoz hasonlítania. Gondolom ezzel kívánta felvenni azt a kesztyűt, melyet Dawkins és Hitchens vágott le elé a porba azzal, hogy bíróság elé akarták állítani. Ám kijelentésével magának okozott károkat, hiszen ezzel remek témát adott az ellene szervezett tüntetésnek, különösen ha hozzávesszük a Katolikus Egyház és a nácizmus sokat vitatott viszonyát. Ráadásul olyanok ellenszenvét is kivívta ezzel, akik egyébként közömbösek voltak a témát illetően.

Népszerűtlenségét leginkább a pedofil botrányok elszaporodása jelenti. Ezzel kapcsolatban XVI. Benedek ellen és mellett egyaránt rengeteg vélemény olvasható attól kezdve, hogy kizárólagos felelősként nevezik meg, egészen addig, hogy mindent megtett az ügyek nyilvánosságra kerüléséért, de más katolikus hatalmasságok ennek útját állták, így aztán meglehetősen nehéz egy objektív képet rajzolni a történtekről. Munkámból adódóan én egy kicsit óvatosabban állok hozzá ehhez a témához, egyrészt mert tapasztalatim szerint a szexuális bűncselekmények jelentős része (legyen szó papi, tanári pedofíliáról vagy nemi erőszakról) bizonyul valótlannak az alaposabb vizsgálat során, másrészt mert alkalmam volt egészen közelről figyelni egy lengyel katolikus pap ellen folyó bántalmazási eljárást, és kiderült, hogy nem a pappal vannak problémák, hanem az őt feljelentő hölggyel. A média hisztéria keltése miatt azonban a pap méltánytalan hátránnyal indult. A nagy számok törvénye alapján azonban még ha a napvilágot látott szexuális bántalmazásoknak csak egy töredéke valós, így is túl sok esetről van szó (bár egy is túl sok lenne). A Katolikus Egyház képtelen volt megfelelően kezelni a problémát, s emiatt a pápát, mint a Katolikus Egyház vezetőjét, vitathatatlan felelősség terheli.

Nem gondolom, hogy a Dalai Láma valóban annyira hibátlan ember, hogy indokolt lenne az, hogy bárminemű kritizálása - egy dél-afrikai politikus találó szavaival élve - "olyan, mintha Bambira lőnénk". Az tőle idézett gondolatokat gyakran érzem közhelyesnek, ha nem éppen jól hangzó téves de kedvelt állításoknak. Azt sem gondolom, hogy XVI. Benedek egy pedofília pártoló gonosz, érzéketlen ember volna. Inkább egy konzervatív öregembert látok, aki rossz eszközökhöz nyúl, mikor védeni akarja az egyházát egy dinamikusan változó világban. Vallásuk determinálja mindkettőjüket. Ha egy embert piedesztálra emelnek és minden mozdulatát, szavát, dicsőítik, nekem éppoly gyanús, mintha folyamatosan sárral dobálják. Semmi sem fekete vagy fehér. Még a Dalai Láma vagy XVI. Benedek sem.

"Protest the Pope" - London, 2010. szeptember 18.

2010-09-19T11:10:00.002+02:00

Mit ne mondjak, Richard Dawkins aztán nem finomkodik, ha visszavágásról van szó.

A hónap vicce

2010-09-17T12:25:00.011+02:00

A valahai Hitlerjugend XVI. Benedek pápa a nácikhoz hasonlítja az ateistákat, és felszólítja az Egyesült Királyságot, hogy tartózkodjon a szekularizmus szélsőséges megnyilvánulásitól (???).

Ha még hozzáveszem, hogy Hitler kereszténynek vallotta magát, az összkép valami egészen tragikomikus.

Nem hinném, hogy jót tett magának ezzel a kijelentéssel.

Fenti kép 1933 augusztusában készült Berlinben. További hasonló képek itt.

UPDATE: Úgy tűnik, a pápa kijelentésén Richard Dawkins is kiakadt egy picit. Nincs egyedül.

Viszont legalább a pápa már biztonságban van. LOL!

UPDATE2 - a gyengébbek kedvéért: Hitler vallási nézeteiről bővebben itt. Összegezve: Hitlert katolikusnak keresztelték. Ő maga is keresztényként definiálta önmagát, s beszédeiben sűrűn helyet kapott a "német kultúra keresztény öröksége". A Szovjetunióra jellemző "állami ateizmust" elutasította, az ateistákat Németország kommunista ellenségeivel azonosította. Idővel a katolicizmussal szemben előnyben részesítette a protestantizmust, s egyes források szerint anglikán mintára egy "német egyház" is felmerült a gondolataiban. Ideológiája egyfajta keresztény szinkretizmus volt. Jézust sosem támadta, a hagyományos kereszténységről Jézus eredeti ideológiájának megrontójaként vélekedett. Valószínűleg ez vezette a kereszténység kiírtásáról szőtt tervekig. Úgy vélte, Németország számára jobb vallás lenne az iszlám, vagy valamelyik másik keleti hitrendszer. 1940-re azonban már a szociáldarwinizmus ideájában élt, mely a darwinizmussal kapcsolatos hiányos tudásából eredt. Elutasította a távoli, elzárkózott isten képét, egy aktív, cselekvő istenben hitt, aki megteremtette a világot, s benne a fajokat, akik a túlélésért versengenek.

Hitler hitrendszere gyakorlatilag egész életében változott, isten azonban végig helyet kapott benne.

Vallás és tudomány

2010-09-07T15:50:00.000+02:00

Nincs rá szükség

2010-09-03T11:41:00.000+02:00

Miután életének jelentős részét az Univerzum keletkezésének szentelte, úgy tűnik, Hawking professzor megunta, hogy rébuszokban beszéljen.

Fórum

2010-09-01T12:40:00.000+02:00

Először szerettem volna elmagyarázni, hogy Dawkins nem sátán.

Ezt követően kioktattak, hogy egy sötét korban nem feltétlenül az a gonosz, ami annak látszik. Egy rejtőzködő démon veszélyessége épp a megtévesztésben rejlik.

Szerettem volna elmagyarázni, hogy Dawkins nem rejtőzködő démona a XXI. századnak. És nem éppen fair ezt a bélyeget sütni arra, aki nekünk nem tetsző véleményt formál.

Miután számonkérték rajtam azon rettentő hiányosságomat, hogy fogalmam sincs a "sátán" és a "démonok" metafizikai kapcsolatáról, rájöttem, hogy mindez lehetetlen.

Az illetők egyébként az buddhizmus, a hinduizmus és a kereszténység valami fura egyvelegét vallják magukénak, s mindez szerintük jobb, mint bármely egyház. Azt hiszem, ez a szinkretizmus. Nem épp pozitív oldalát mutatta nekem.

Minek megyek bele ilyenekbe?

Csodálatos evolúció

2010-08-30T19:28:00.001+02:00

Talán csak én vagyok nagyon szentimentális, de az élővilág dinamikus változásában és alkalmazkodásában van valami lehengerlően csodálatos. Kár, hogy nem nézhetem meg kívülről, több kameraállásban, felgyorsítva, melyik faj hogyan jutott idáig. Kár, hogy nem nézhetem meg, hogy fog kinézni a Föld mondjuk egymillió év múlva, és hogy abba az állapotba hogyan kerül.

Ősemlős

2010-08-30T18:43:00.005+02:00

Néha meglepő számomra, mennyire statikusnak tudják értelmezni az emberek a világunkat, holott épp most egy rendkívül dinamikusan változó korszakban élünk. Ennek ellenére legtöbbünk gondolkodása szerint a világ készen van. Megteremtették és elkészült. Vagy az evolúció során alakult, alakult, és hopp, elérte végcélját, ami természetesen mi, emberek lennénk. Nemrég egy beszélgetés alkalmával a következő hangzott el: ha ki is halnánk, egy újabb evolúció következtében úgyis megint kifejlődnénk. Elmagyarázni, hogy az Élet nem rólunk szól, és még akkor sem biztos, hogy ismét kifejlődnénk, ha elölről indulna az evolúció, ezen esetben lehetetlen volt.

Kb. 205 millió évvel ezelőtt jelent meg először olyan lény, amelyet már nevezhetünk emlősnek (mi emberek, még tervben sem vagyunk). Ez volt a kis patkányszerű Morganucodon (balra). Az a Föld, amelyen a rovarevő Morganucodon küzdött a túlélésért, és a napi betevőért, rendkívül különbözött jelen világunktól. A kontinensek egyetlen földdarabban, a Pangeában egyesültek, az ott élő növények és állatok döntő többsége pedig csak távolról emlékeztetett arra, amit megszoktunk. A fákon nem fészkeltek madarak, senki nem látott még patás állatot, sőt, még a dinoszauruszok virágkora sem érkezett el.

Ha még 80millió évet visszalépünk, láthatnánk emlősszerű őshüllőket. Furcsa, se nem hüllő, se nem emlős lényeket. Vagy talán inkább mind a kettő voltak egy kicsit. Köztük (és nem a hüllők között) kell keresni az emlősök őseit. Vegyünk szemügyre egyet-kettőt ezekből az állatokból.

Egyik rendjük a Pelycosauria, melyhez a primitív emlősszerűek tartoztak. Ők inkább tűntek hüllőnek, mint emlősnek és hátukra jókora bőrlebenyt növesztettek, mely a csigolyákból nyúlt ki. Ez vagy testük hőszabályozásában vagy az udvarlásban (vagy mindkettőben) kaphatott szerepet. A csoport egyébként nem tartalmazza az emlősök őseit.

A Pelycosauria rendbe tartozott a Dimetrodon (fent) kb. 280 millió évvel ezelőtt jelent meg világ színpadán és kb. 20 millió évet parádézott rajta 3 méteres, 150 kilós testével, mielőtt kihalt. Ragadozó volt és sokkal közelebbi rokonságban állt az emlősökkel, mint a hüllőkkel.

Hasonlóan szép példány még az Edaphosaurus is, aki bár igen hasonlít a dimetrodonra, nem állnak közeli rokonságban és vele ellentétben növényevő.

Érdekesebbek lehetnek számunkra a Therapsida rend tagjai. Az emlősök, s így a mi őseink is közöttünk keresendőek.

Ez itt fent a Cynognathus, egy kb. 1 méteres, ragadozó. Érdemes megfigyelni a lábait. A hátsó lábak már az emlősökhöz hasonlóan a test alatt helyezkednek el, ellenben az mellső lábi a teste oldalából nőnek ki, mint a hüllőknek. Kifejezetten szokatlan kinézetet kölcsönözve ezzel az állatnak, legalábbis egy mai ember szemével. Pedig ez a testfelépítés koránt sem volt szokatlan 250 millió évvel ezelőtt.

Itt van például az Anteosaurus, mely egy nagytestű (3 méter hosszú, 5-600 kg súlyú) húsevő volt a perm végén.

Az emlősszerű őshüllők olyan emlősökre jellemző vonásokat kezdtek felvenni, mint az elevenszülés, és a szőrzet. Megváltozott az álkapcsuk szerkezete, így a hüllőktől eltérően nem csak fel és le tudták mozgatni, hanem lehetővé vált az előre-hátra illetve az oldal irányú elmozdítása is. Ezáltal változott a rágás mechanizmusa. Egynemű fogazatuk differenciálódni kezdett, hogy lassan felváltsa az emlősökre jellemző különnemű fogazat.

Ugyan az emlősök 205 millió évvel ezelőtt megjelentek a Földön, valódi szerephez csak 140 millió évvel később, a dinoszauruszok kihalását követően juthattak. Bár a pusztulás egyes emlőscsoportokat is érintett, más csoportjaik, mint a kloákások, az erszényesek és a méhlepényesek gyorsan betöltötték a megüresedett ökológiai fülkéket, és sokszínű formáikkal benépesítették a Földet mire az ember evolúciója szempontjából jelentős nagy kiugrásra (kb. 70.000 éve) sor került.

Élet volt az ember nélkül is. És ha sikeresen kipusztítjuk önmagukat, lehet, hogy több ezer fajt magunkkal rántunk, de abban nem kételkedem, hogy élet az ember nélkül is lesz a Földön. Önhittségünk és saját fontosságunkba vetett vakhitünk csak ront az esélyeinken.

Debrecenbe kéne menni

2010-08-10T09:59:00.000+02:00

Mostanság Debrecenbe álmodom magam rendszeresen. Leginkább a debreceni vidámpark elvarázsolt kastélyába, a tükörlabirintusba, a torz tükrök termébe, alattam mozog a talaj, oda-vissza járnak a lépcsők, sőt, leomlik a padló, mégis, semmi sem az igazi. Semmi sem olyan "elvarázsolt" mint szeretném. De az "utazás" végén éppoly ámultan nézem a bált ábrázoló teremben táncba dermedt, felcicomázott próbababákat, mint 6 évesen (egyébként kétszer voltam az elvarázsolt kastélyban, utoljára 10 évesen). Aztán nem engednek be az ördög hordóba, hogy a "nagyfiúk" meg ne üssenek véletlenül, amíg bent játszanak. De az ördöghordó nem olyan, mint régen. Tarka, színes és gyorsabban forog.

A Szuper Csapat

2010-08-09T18:03:00.001+02:00

A sok pihent agy...

Ne térj le a főútról!

2010-08-07T22:08:00.002+02:00

Pedig nekem pont az volt az érzésem, hogy letértem, ahogy a BKV busz elhaladt a Budapest tábla mellett, s ment tovább a fákkal és bokrokkal tarkított, elhagyatottnak tűnő úton. Egy újabb BLÖCS felé vitt Annalightot és engem; egy csajos kikapcsolódásra, amit mondhatni, nagyobb részt nélkülöztem eddigi életem során. Mégis, ha az ember nem épp csajos lánya ráérez a BLÖCS-re, rádöbben arra, hogy valami olyan dolgot hanyagolt eddig, ami elméje jing oldalának különös kikapcsolódást és vidámságot nyújt. Lényének új oldalát ismerheti meg, aki például szereti a nyers répát vagy uborkát márványsajt mártással eszegetni.

Nem is tudom, volt-e olyan BLÖCS, ahol mindenki teljes létszámmal jelen volt. Ha lett is volna, talán pont én nem voltam ott. Ezúttal két fő hiányzott a társaságból, s amíg mi egymást szórakoztattuk, addig Zsófi külföldön végezte munkáját, K pedig igyekezett a lehető legjobban megoldani egy nehéz élethelyzetet (innen is kitartást hozzá!).

Kékleány viszont végre hosszú idő óta ismét jelen tudott lenni, s meglepő módon nem kéket hanem sárgát viselt, s kék hajtincsek helyett, halovány (mert mégsem bírt ki hat hajmosást) lilás csíkok tarkították a frizuráját.

Háziasszonyunk, Évi, kitett magáért: grillcsirke, két féle saláta, pirított krumpli, de ami igazán levett a lábamról, az a frissen sült fűszervajas baguett volt. Rágondolva kezdek megéhezni.

A tegnapi nap egyébként szomorú évforduló is volt egyben Alma számára. De próbáljuk a jó oldalát nézni: egy éve vált szabaddá egy olyan kapcsolattól, amiben kezdtek többen lenni, mint kellene.

Bár kieresztett hajjal érkeztem, engedélyemmel Juc rászabadult a hajzatomra, hogy valami egészen érdekes fonással (?) kösse össze a szabadon szálldosó tincseket. Kifejezetten tetszett a végeredmény. (egyébként nem árultam el, de szeretem ha a hajamat bizerálják, pláne ha jó is sül ki belőle)

Az este többi részére a tortilla és a bor állott a szolgálatunkba, az kísérte hajnalig tartó beszélgetésünket férfiakról, nőkről, GYES-en lévő dolgozni nem akaró kolleganőkről, alávaló exekről, vakmerő, fiatalkori tettekről és kamaszkori abszurd aggodalmakról.

A hajnali hazaszállingózás során megismerhettük a főútról letérő, a környéken kb. negyed órát bolyongó csrk karját messziről, Rajzfimszemű Medvéjét közelről, s az én párom is bemerészkedett megtekinteni, hova is tűnök kb. havonta egy alkalommal. Ez utóbbi látogatók személyéért talán egyedül a lakásban tanyázó Füles és Maya nem lelkesedett annyira. Nekik talán kicsit sok volt az idegenekből (vagy talán a férfiakból).

Következő BLÖCS-re fogyni kéne 10 kilót, hogy elférjünk egy fürdőkádban. Még szerencse, hogy felmentést kaptam a feladat alól. :)